Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
Mária még a kórusra vezető sötét lépcsőn sem vonta félre fátylát. A vastag palló minden foka recsegett, középen a léptek ezrei vályút koptattak a lépcsőkbe. Maria előző nap érkezett, s akkor tudta meg, hogy királyi kegyelem nem lesz. Azt is megsúgták, hogy Martinovicsot a Franciskánus kolostorból erős őrizet mellett egyenest ebbe a templomba viszik degradálni. Mária attól a naptól kezdve, hogy egy ismeretlen férfi felkereste: Martinovics, bécsi barátaival együtt bajban van, s jó lenne, ha ő értesítené, semmisítse meg a birtokában levő terhelő iratokat — furcsa változást észlelt magán. A kapcsolat megszűntével úgy érezte, nehéz tehertől szabadult meg. Eltűnt a feszültség, melyet a titkosrendőrség embereinek kiszámíthatatlan jelentkezése váltott ki, megszűnt a büszkeség, amelyet Martinovics megújuló hódolási kísérletei váltottak ki. S akkor egy esti látogatás felkavarta. Először csak az rémlett, hogy ez az a férfi, aki évekkel előtte a szállodában Martinovics társaságában ült, amikor meglátogatta. Cselvetésre gyanakodott, de a férfi határozott, magyarázkodás nélküli mondatai meggyőzték: valami vészjósló közeleg. Még aznap felkereste Martinovicsot, kinek egy pillanatra öröm villant az arcán. Mikor Mária elmondta az üzenetet, a sietség győzte meg igazán, hogy nem vélt veszélyről lehet szó. Martinovics nyomban a kandallóba vetette az íróasztalán fekvő iratokat, s még a hamut is összekotorta, mintha félne, hogy valaki abból is olvasni tud. S ha megtudják a mostani útját azok, kik eddig is tudtak e régi kapcsolatról? De Máriát olyasfajta kényszer űzte, mint a temetésre igyekvőket. Az első, halálos ítéletről akkor már székében beszéltek. Mária el akarta hessenteni a nyomasztó hasonlatot, bűntudata lett, hogy Martinovics halálára gondolt, mert azzal hitegette magát, ha nem gondol rá, akkor még mindig van remény. De a remény úgysem a reménykedőktől függ — súgta egy hang. S ahova őket temetik, oda már úgysem mehet el sem édesanya, sem feleség, sem rokon. Felért a kórusra és remegett. A hajóban, a padsorok között semmi feltűnőt nem észlelt, csak mintha a hívők lettek volna többen, mint egy megszokott napon. Az oltár előterében négy fiatal pap szorgoskodott, karjukon papi öltözet darabjai áltaivetve. A bejáratnál moraj futott végig, az álldogálók utat nyitottak. Elöl a bírák jöttek, sietve, mögöttük, karba font kézzel Martinovics. Mária kiáltani szeretett volna. Martinovics lesoványodott, szeme tüzelt. Egyenes derékkal jött, két oldalt, kissé lemaradva lépdeltek az őrök, látszólagos egykedvűséggel, de bármikor beavatkozásra készen. „Talán még tetszik is neki?” — döbbent meg Mária, de aztán látta, hogy bár Martinovics nagy önfegyelemmel néz maga elé, beiül korántsem ily szilárd. Az oltárnál addigra megjelent egy ötödik, díszes öltözetű pap is. „Kondé tituláris” — jutott el Máriáig lentről egy suttogás. A bírák oldalt sorakoztak fel, az őrség pedig úgy oszlott el, hogy mintegy élő falat alkotott a nézők és a ceremónia résztvevői között. Intésre a négy pap sorra feladta Martinovicsnak azokat a ruhadarabokat, miket eladdig tartogattak. Kondé latinul kezdett beszélni, Mária nem értette mit, csak azt látta, hogy egy-egy mozdulatára a négy ifjú pap sebtében levesz Martinovicsról egy-egy ruhadarabot. Valami történhetett, mert Martinovics valamit mondott a tőle balra álló ifjúnak, aki látható zavarral segítette vissza a már levetett darabot. Martinovics arcán, amennyire a gyertyák imbolygó fényében látni lehetett, enyhe mosoly szaladt át. Máriát szédülés kerülgette. „Hát még mindig nem veszi észre, hogy ez már nem játék? Avagy a fölényével akar önmagába is erőt önteni?” 37
