Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény

Várták, hogy átérjen a csónakos, kivel Martinovics megállapodott. A szél hidegre fordult, az április csak nem tagadja meg magát.

— Miért hallgat, Martinovics uram?

Hajnóczy ebben a csendben érezte először, hogy túlságosan kitárulkozott az újdonsült ismerős előtt. Martinovicsnak az elismerés parancsolt hallgatást. Meg a tanácstalanság. Amit Hajnóczy elmondott, még nyomatékosabbá teszi, amit ő kifejtett Lipót császárnak. S most, Lipót halála után az új császár, Ferenc már első intézkedéseivel elbizonytalanítja. Megszilárdította a cenzúrát, személyeket, kik addig kedveltek voltak az udvarnál, elbocsát. Martinovics úgy látta, hogy Gotthardi fegyelmezett arca mögött is aggodalom lappang.

S ebben a helyzetben ő mit jelentsen Bécsben a magyar elégedetlenekről? Azt, hogy egyetért azzal, ahogy gondolkodnak? Vagy újra javasolja azt, mit nem egyszer megtett? Vagy változtatás nélkül adja tovább mindazt, mit hallott, látott? De az végzetes következményekkel járna nyomban e körök tagjaira.

Martinovics kémlelte a vizet, s hallgatott. Hajnóczy már bánta, hogy elragadta a hév. Az egyoldalú őszinteség mindig gyanús.

A csónak csak nem jött.

*1» *í*

Mária a tükör előtt ült, haját igazgatta. Martinovics lopva pillantott körbe: szanaszét női ruhadarabok. De láthatóan ez Máriát nem zavarta. Martinovics szívesen elodázta volna a beszélgetést, mert akkor még mindig van remény, de halogatni sem bírta már, mert minden találkozás szavai mögött egy kanóc sistergését hallotta. Ez is szokatlan, hogy ő keresi fel Máriát, mert így védtelenebb, hiszen itt Mária van otthon.

— Mindketten megváltoztunk volna? — tűnődött Martinovics, s egy paróka fürtjeit csavargatta.

— Te bizonyosan — az énekesnő a tükörből nézett vissza rá.

— Pedig hovatovább e kapcsolat marad az egyetlen menedékem ebben a városban.

— Menedék?

A hangsúly, nem is titkoltan, sértő volt.

— Hát akkor tanuld meg, hogy egy nőt újra és újra meg kell hódítani.

— Az udvarlás művészetét nem volt módomban világfik módjára gyakorolni. Az alakoskodás meg távol áll tőlem.

— Úgy? — s Mária ismét a tükörből nézett vissza, szigorú ábrázattal. — Hát akkor hallgass végig. Tudod mi ejtett meg benned, a szürke papocskában?

Martinovicsot a rosszullét környékezte.

— Hogy szembe mer szállni a megítéléssel, hogy verekszik magáért.

— Nemcsak magáért... — mondta remegő hangon Martinovics.

Mária, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, folytatta:

— Ám amint elérte célját, behódol. Szolgálni kezd. S még ez is hagyján. De nagy feneket kerít annak, hogy az udvarban kikkel parolázik.

— Mária, én nem hivalkodtam ...

— Nem szavakkal, de tetted. S azt hiszed, mások ezt nem veszik észre?

Martinovics felhorkant:

— Mások? Kik?

— Én is.

— De még kik?

Mária vállat vont. Martinovics megragadta a karját:

30