Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Karinthy Ferenc: Utószó: regényrészlet
KARINTHY FERENC UTÓSZÓ* Lent gyapjas reggeli ködben a város, de idefönn már teljes pompájában a késő áprilisi verőfény. A hegy boldog-zöld, napsütötte szigetként emelkedett ki az ismertismeretlen tengeréből, lebegett az emlékek és a még rejtőzködő jelen összezavarodó vizei felett. A professzor erkélyére kilépve, pizsamában, jólesőn hunyorgott e tömény tavaszban. A repülőtéren nem várták, senkit sem értesített, kit is értesített volna, késő éjszaka érkezett, s egyenest fölhozta a taxi, ebben a szállóban volt foglalva szobája. Azóta még nem merészkedett lejjebb, négy vagy öt napja, húzta, halogatta, ráérősen, nem látott semmit, nem találkozott senkivel a régiek közül. Huszonöt esztendeje nem járt itt, az egyetemről most vette ki az esedékes tanulmányi szabadságát. Általában szobájába kérte a reggelit, hamar fölfedezte a szaunát, s ha langyosabb az idő, kinn a medencében is úszott néhány hosszt, elolvasgatta az újságokat, kényelmesen sütkérezve az öblös karosszékekben. A hotel teniszpályáján furcsa játék folyt, bőrlabdát rugdostak, fejeltek át a hálón, négy melegítőbe öltözött, kitömött, testes, izzadó alak, zajosan heccelődtek, ordítva vitáztak a poénokon, zengett tőlük a környék. Nem is egészen értette őket, amíg távol élt, jó néhány új kifejezés gyökeresedhetett meg, és persze egy csomó ordenáréság. Pedig amúgy nem szakadt ki az anyanyelvből, odakint New Yorkban sokáig magyar származású barátnője volt, a nyugati hetvenedik utcában, két saroknyira az ő lakásától, este többnyire átballagott hozzá, keresztül az éjjel-nappal forgalmas Verdi Square-en — évekig nem is tudta, hogy a háromszögletű terecskét így hívják —, ha másért nem, elfecsegni kissé, mi történt aznap, némi ital mellett, lemezeket hallgatni, nézni a tévét, mi hír a világban. Aztán valahogyan mégis szétsodródtak, pontosan már aligha felidézhető, mért, amaz Dél- Karolinába utazott vagy ilyesmi, többé nem jöttek össze. Kosztolni is fenn szokott, a szálloda éttermében vagy a közeli vendéglőben, a szomszédos, meglepően tiszta és gusztusos bisztróban, ahol óriás szamovárban forrt a teavíz, és jó vastag, fűszeres bableves, friss virsli, debreceni, pörkölt, pacal is fogyasztható, lángos, pizza, sütemények. A csinos fiatal üzletvezetőnő, szőke, modernül rövid hajú, karcsú leány már számon tartotta, emlékezett az ízlésére, vagy ő ajánlotta, hogy mit válasszon, ugyanahhoz az asztalhoz irányította, ha nem volt foglalt. S amikor épp ráért, odaállt melléje, el-elbeszélgettek, később le is ült hozzá egy-két cigarettára. Apró-cseprő, jelentéktelen dolgokról társalogtak, az árubeszerzésről, közlekedésről, miféle ruhaneműk kaphatók a városban, merre jó a konyha és hasonlók. A professzor érdeklődéssel állapította meg, hogy Teca — gyorsan kiderült a neve — gyakran számára idegenszerű szavakat használ: reggeltől itt szobrozok, kóválygok, mesélte, vagy valahová eldzsalt, bénázott, a barátnője meredek ügybe keveredett, újságolta, leeresztett, kifeküdt, berágott, süket szövegeket lök, majdnem kimurdált, és még számos effajta nyilván azóta meghonosodott nyelvi újdonság. Hiába, ezen is mérhető az idő, meg a saját kora is, gondolta méla öngúnnyal. Ötvenhárom éves elmúlt. A lány nem lehetett több huszonnégy-huszonhatnál. Sima és fehér ború, tiszta, ápolt, s a helyi viszonyokhoz képest jól is öltözött, bizonyára nem nagyon gazdag gardróbját ügyesen, leleményesen variálta, mindig kivasalt, elegáns, kellemes külsejű, vagy amint ifjúkorában mondták volna, gusztusos, arca ízlésesen kikészítve, bodros * Részlet egy készülő regényből. 7
