Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény

Lipót csengetett.

— Gotthardi jöjjön — mondta a belépő titkárnak.

Amikor a vörösesszőke hajú Gotthardi meghajolt előtte, Lipót újra paróka nélkül volt.

— Ennek a Martinovicsnak a jelentéseit nem árt szigorúan összevetni másokéval. Legalábbis az elején.

— Úgy lesz, felség — mondta Gotthardi.

— Azért sem, mert nem tudom, kin akar bosszút állni, s elvakult emberekre nincs szükségünk.

— Már most tudunk minden bécsi kapcsolatáról — mondta Gotthardi, s áldotta az előrelátását. Épp aznap délelőttre derítették ki emberei, hogy ama hölgylátogató nem más, mint Maria Martineau, a bécsi opera tagja.

Lipót lekicsinyléssel elegy sajnálkozást érzett: Gotthardi esetében a túlbuzgóság nem alattvalói betegség, hanem nélkülözhetetlen tulajdonság. Különben elnyelnék az események.

* * *

A lefüggönyzött kocsi ajtaja kinyílt, Martinovicsot enyhe illat lengte be.

— A Stock am Eisen térre — szólt oda a kocsisnak.

— Láttad, hogy követtek? — kérdezte a hölgy, félrevonta fátylát.

— Ugyan, Mária, képzelődsz.

— Láttam, amint kiléptem a színészbejárón. Az utca túlsó feléről egy férfi a nyomomba szegődött.

— Talán a régi hódolóid közül valaki — mondta Martinovics, s nyomban érezte, a könnyednek szánt mondat félresikeredett.

Maria Martineau végigmérte.

— Ahelyett, hogy most az előadást követő estélyen, társaságban tölteném időmet, úgy találkozom veled, mint a tolvajok, s még ez a megjegyzés is!

Martinovics magába szállt: botorság a ritka találkozások örömét kockáztatni egy suta félmondattal.

Csak a lópata csattogása verődött a falakról. Martinovics félrevonta a függönyt; befordultak a térre, a környék kihalt volt. Megkocogtatta a kocsis vállát, megálltak, s ők gyorsan belibbentek a kapubejárón.

Ilyen napokon reggel mindig virágot tett az asztalra: illata estig átjárta a szobát. A hajlított lábú, ferde írólappal ellátott asztalon heverő kéziratlapokhoz, könyvekhez nem nyúlt, hogy bármikor folytathassa a munkát, ha kedve szottyan. Pezsgőről szokott gondoskodni, de ma könnyű magyar bort készített elő. Mária kedvelte: az előadások heve után, szomjoltónak meg a feszültség oldására is jólesett egy-egy pohárral. Martinovics töltött, s Mária felé nyújtotta a poharat, aki elfogadta, de nem vonta el az orra előtt, mint szokta, hogy meglegyintse a bor bukéja. Már megbocsátott, de várta, hogy a férfi kezdeményezze a békülést.

A fellépések utáni túlfűtöttséget csupán pihenéssel, elernyedve nem tudta kioltani, a zajos ünneplések, melyek az előadásokat követték, viszont fárasztották. Ezek az esti hódolások hízelegtek a hiúságának és a titokzatosság ködét árasztották. Évekkel előtte, az előadások végén — évente egyszer-kétszer — a megszokott virágcsokrok közt feltűnt egy különös levél. Nem volt tolakodó, de minden szava perzselt. Egyszer aztán elfogadta az invitálást, bár amikor meglátta a magas homlokú férfit, szívesen lemondott volna a találkozásról.

Hogy a férfi a közelmúltban a császári székhelyre költözött, a találkozások megszokottá váltak. Máriát a könnyű bor átjárta, gondolatai ismét könnyedén csapongtak.

19