Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - MŰHELY - Emlékek Babits Mihályról: Keresztury Dezsővel beszélget Albert Zsuzsa

Figyeljen Kosztolányi és Babits különbségére is. Mind a kettő ugyanabban halt meg, torokrákban. Babits beszélgető füzetei is, de aki ismerte, az is tanúságot tehet róla, hogy mindvégig valami félelmetes méltósággal viselte ezt a betegséget, bár tele volt rettegéssel, iszonyattal, halálfélelemmel. Méltósággal, és némi humorral. Illyés Gyula írta meg, hogy a Jónás könyvét jókedvűen, néha el-elmosolyodva vagy tréfálkozva írta. A beteg Kosztolányi olyan volt, mint egy Niobe: zokogott, sírt. Sokkal impulzívabb, fegyelmezetlenebb volt. Babits a legnehezebb állapotokban, halálos betegen is, az utolsó pillanatig végezte a munkáját: halálos ágyán az Ödipusz király fordítását korrigálta.

— Babits mentes volt a provincializmustól, tanulmányai például korszerűek ma is, nagyon sokan most fedezik fel azt a babitsi költészetet, amit folytatni lehetett. Európai magyar volt. Most visszatérek arra a gondolatára, hogy amikor visszajött Magyarországra, akkor az közelről nézve dzsungel volt. Talán nem is lehetett megérteni korábban Babitsot.

— Dehogynem! Én megértettem azt is, hogy a Révai által fémjelzett sematizmus és beszűkülés korában Babitsot félre kellett tenni. Akkor is, amikor rám szállt ennek az egész örökségnek a súlya, nemcsak azért, mert a szó szoros értelmében megmentettem a pusztulástól Babits írói hagyatékát, kéziratait és egyebeit:elvittem őketTörökSophie- től. Neki sem volt rossz, és az ügynek sem volt rossz, mert így megmaradt, ami különben elveszett volna. Megértem, bár némi mosolygással kell nyugtáznom azt, ami akkor történt. Amikor például végre elhatározták, hogy a rozsda-klasszikusokban — ez nem utolsó sorban Illés Endrének volt köszönhető, aki ehhez mindig ragaszkodott — hogy tehát abban végre Babits bekerül a magyar klasszikusok közé. Két kötettel. Ennek a két kötetnek a szerkesztését, és főképp a bevezető tanulmányának megírását rám bízták. Ez hosszú történet, most nem akarom elmondani. A tanulmányom végül úgy jelent meg, hogy a szerkesztőbizottság különvéleményt fűzött hozzá. Amely különvéleményben semmi más nem volt, mint amit az én tanulmányomban lehetett olvasni, csak én ápoltabb esszényelven fogalmaztam, a különvélemény pedig egy szemináriumi nomenklatúrával fogalmazott meg néhány sarkított ellenvéleményt.

Aki azonban valamit értett az irodalomhoz, tisztában volt vele, hogy ki kell várni, míg elvonul a vihar, és Babits szó nélkül ott lesz a helyén. Persze, hogy kell ezért még egyet-mást tenni, sok minden mulasztást pótolni kell.

— De ugyanebben az időben volt háttérbe szorítva Szabó Lőrinc, Németh László, Babits. Mind a három más.

— Mind a három más okból is. Szabó Lőrinc azért, mert ő azon kevés író közé tartozott, akik a fasisztákkal való kollaboráció gyanújába kerültek. Én egyébként úgy kerültem a Parasztpártba, hogy Szabó Lőrincet kellett megvédelmeznem. Ugyanakkor kellett volna Németh Lászlót is megvédelmeznem, aki szintén ilyen okok miatt került feketelistára. Illyés Gyulának egyik nagy haditette volt, hogy Révainál keresztülvitte, némileg segítségemmel, hogy az írói igazoltatásokat rábízták az akkor már működő írószövetségre, ahol mégis írótársak, nem vadidegenek döntöttek ezekben a kérdésekben. Tehát Szabó Lőrinc és Németh László félreállítása és rehabilitálása más okból történt; nem azért, mert ők Babits-tanítványok voltak. Hiszen mind a kettő föllázadt ellene. Csak Szabó Lőrinc írta meg egy pár halhatatlan versben, a Tücsökzenében Babitshoz való viszonyának alakulását. Németh László nem ment többre, mint hogy a Babits-emlékkönyvbe egy rövid, tömör kiengesztelő gesztusra nyújtotta ki a kezét: nem ment el addig, mint Kölcsey a Berzsenyi-emlékbeszédében.

— Volt része Németh László és Szabó Lőrinc „jobbratolódásában” annak, hogy személyes okok miatt eltávolodtak Babitstól? Volt itt egyáltalán jobbratolódás?

66