Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - MŰHELY - Emlékek Babits Mihályról: Keresztury Dezsővel beszélget Albert Zsuzsa

— Itt nem voltak személyes hatások, személyes ellenérzés meg efféle?

— Személyes ellenérzés is volt. Természetesen, a Baumgarten-díj kurátora, a Nyugat irányadó szerkesztője, az irodalmi életben elfoglalt helye sok irigyet, ellenséget szerzett neki. Például említem a Szép Szó legfőbb sugalmazóját, Ignotus Pált, aki nem tudta megbocsátani, hogy Ignotus nevét levették a Nyugatról: említem Németh Lászlót, akivel éles vitába keveredett, főképpen Török Sophie élezte ki ezt, aki egy rendkívül ironikus cikkben porrá zúzta Németh Lászlót.

— Ha Németh Lászlónak „A másik mester” és a „Szerdai fogadónap” című könyveire gondolok, akkor igazam van, amikor Török Sophie karikatúráját látom bizonyos nőalakokban?

— Persze, hogy igaza van, Németh László is úgy reagált aztán, ahogy reagált.

— 1948 után Németh László akkori gondolatainak, azt hiszem, nem volt különösebb hatása az irodalompolitikára.

— Nem. Akkor egy másik mozzanatnak lett fontos szerepe. Babits mindent elkövetett, hogy a modern irodalom fórumát, a Nyugatot meg lehessen menteni. Ezért írta a Magyar költő 1919-ben c. gyötrődő vádló , védő-beszédét. Igyekezett megmagyarázni a maga hányattatását a proletárdiktatúra idején. Mert azt az egyetemi tanári állást, amit a Károlyi-forradalomtól kapott, a proletárdiktatúra idején, amivel nem tudott közösséget vállalni, letette. Nem a maga bőrét mentette, hanem magatartása tisztességét magyarázta. A Nyugatot igyekezett fönntartani, mert az volt az egyetlen megmaradt fórum. Ne felejtse el, hogy a Nyugat megjelent ezer példányban, de tízezren olvasták. Tehát rendkívül fontos volt, hogy megmaradjon. Nekem Babits egyik legmegrendí- tőbb írása ez a nyilatkozat. Ezt aztán könnyű volt kikészíteni és az öntépő, sünként viselkedő írót úgy odaállítani, mint árulót, aki lefeküdt a Horthy-rendszernek.

A vád másik pontja az volt, hogy nagy előkészítések után rehabilitálták őt is meg Móricz Zsigmondot is a Kisfaludy Társaságban. S ő ezt a rehabilitációt elfogadta: leült Berzeviczy Alberttel tárgyalni. A rehabilitáció egyik föltétele az lett volna, hogy Adyt meg kell tagadni. Erre Babits nem volt hajlandó. Ahogy arra se, hogy Kosztolányi mellett felsorakozzék a híres Ady-vitában, amiben Kosztolányi támadta meg Adyt. Babits azt vallotta, hogy közöttük a legjelentősebb és a legnagyobb költő mégis Ady volt: ezt haláláig ismételte, ugyanúgy, ahogy Arany János haláláig hűséges volt Petőfihez.

— Babits nyilvánosan mindig kiállt Ady mellett, azonban úgy emlékszem, hogy amikor zajlott a Kosztolányi—Ady per, akkor Kosztolányi megfenyegette Babitsot, hogy egy levelét publikálni fogja, amiben valamikor szidta volt Adyt.

— Ez öngól lett volna Kosztolányitól, mert hiszen az ifjúkori levél volt, s egy 19 éves korban írt ítélet más, mint egy életre szóló barátság, hűség.

— Valami olyasmit is hallottam, hogy Babits akkor öngyilkossági kísérletet is tett volna, és aztán, a barátság megmentése érdekében Kosztolányi nem publikálta a levelet.

— Nem, ezek felnagyított pletykák. Babits nem volt öngyilkosságra hajlamos természet, sokkal nehezebb periódusokban sem fordult meg a fejében az öngyilkosság, és mindenre vállalkozott azért, hogy tovább élhessen. Vállalkozott a besugárzásokra, amik iszonyatos állapotokat okoztak nála, émelygést, rosszullétet, vállalkozott a torokmetszésre, hogy még élhessen, vállalkozott arra a rendkívül nehéz operációra, amit elvégeztek rajta. Nem volt öngyilkos természet. Ahogy a reformátusok arra voltak büszkék, hogy prédikátoroktól származnak, Babits arra volt büszke, hogy jogászok, bírók, tehát az igazság emberei voltak az ősei.

65