Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - MŰHELY - Emlékek Babits Mihályról: Keresztury Dezsővel beszélget Albert Zsuzsa

az írónál, akit a fordulat éve után, egyértelműen konzervatívnak bélyegeztek, és ez aztán egy egész nemzedék Babits-ítéletére hatással volt.

— Ez rendkívül igazságtalan besorolás volt. Elkezdődött már Babits halála után. Bár olyan szép emlékkönyvet, mint amilyet Illyés Gyula pillanatok alatt összeállított, magyar író nem kapott rajta kívül. A kortársaira, s a java magyar ifjúságra való hatása páratlanul jelentékeny és fontos volt. Például: aki Babits baráti köréhez tartozott, még a legtávolabbi kapcsolatokban is, az nem lehetett fasiszta. Tehát abban, hogy a magyar irodalom törzsgárdája, java nem állt be a fasiszták közé, Babits példamutatásának döntő szerepe volt. Mert ezekben a kérdésekben soha engedményt nem tett. Sokszor még az volt az embernek az érzése: hogy ez a kemény magatartás egy kicsit naiv is, egy kicsit időszerűtlen is: mert ki tud az örök csillagok jegyében beleszólni a rendkívül szennyes és egyre vadabb mindennapokba. De ezt egyszer le kell szögezni. Ezért is volt ostoba és igazságtalan dolog, hogy kizárták Babitsot a magyar irodalom életéből hosszú időn keresztül. Mert őt nem lehetett úgy forradalmárrá deklarálni, ahogy József Attilát. Nem kis retusok árán ezt is. Mert hiszen a forradalmár József Attila költészetéből, ami akkor mintaként volt odaállítva a fiatalok elé, abból az ő személyes lírája, a nagy filozófiai, szerelmi lírája mind ki volt szigetelve. Holott az igazság az, hogy a Döntsd a tőkét, ne siránkozz! típusú propaganda verseknek az adott hitelt, hogy ugyanaz az ember írta meg a Flóra-verseket, az Elégiát, a lélek örvényeinek legcsodálatosabb kifejezéseit. Az a három költő, akiket Révai József, mint a forradalom haladó hagyományait hordozó nagy költői vonulatot kiemelt, kizárva ezzel jóformán minden mást a magyar irodalmi múltból: Petőfi, Ady és József Attila, ez a három költő a maga teljességében egyáltalán nem párosítható össze. Mindegyik különálló, jelentős világ, amelyiknek csak egy része az, amit akkor forradalminak neveztek.

— Ha akartak volna, Babitsból is kiemelhettek volna egy csomó felhasználható dolgot, a háborúellenes verseit, a proletariátus mozgalmaival együtt érző verseit. Babits igaz, hogy filozófus elme volt, a napi politika fölött állt, mégis egyszerűen az idegrendszere olyan volt, hogy mindig beleélte magát az elnyomottak helyzetébe. Éppen úgy, ahogy rendkívül érzékenyen és félszegen viselkedett, ha egy fiatal költő ült vele szemben, — úgy gondolom, éppen úgy beleélte magát az elnyomottak — a páriák helyzetébe. Ez egyébként világosan bizonyítható a prózájából is.

— Babitsban rendkívül erős társadalomkritikai szenvedély is működött. Világosan» tisztán látta a körülötte levő társadalom minden baját, vétkét. Ezt a maga módján meg is fogalmazta. Ne feledjük, el hogy az első világháború vége felé fölfüggesztették, kidobták az állásából, olyan verseiért, amik egyértelműen háborúellenesek voltak, legalább olyan bátrak, mint Ady nagy háborúellenes versei. Még a békeharc-mozgalom is a legnagyobb érveket, a legkitűnőbb, ha tetszik, hiteles propagandaanyagot kaphatott volna verseivel. De volt egy érdekes megkülönböztetés, amit Babits ellenzéke ügyesen dobott bele mindig a vitába. Azt mondták, Babits nem osztályharcos, nem forradalmár, hanem pacifista volt. Nem tett különbséget az igaz ügyért és a hazug ügyért folyó háború közt. Ő minden háború ellen volt. Ez sem egészen így van, mert megkülönböztetést tett azért ő is. Szemére vetették azt is, hogy a trianoni békeszerződéssel létrejött helyzetről nagyon keményhangú verseket írt. De ezekben nem nacionalizmusa jutott kifejezésre, hanem az igazságtalanságon való felháborodása. Trianont különben Lenin is elítélte, az egész hozzáértő marxista politikai világ mint az utód-államokbeli nacionalista burzsoáziák mohóságának és a francia nacionalista világpolitika erőszakának eredményét értékelte. Ha Babits fölszólalt, sose nacionalistaként. Egyszerűbb volt persze kiemelni egy-egy sort, és azt mondani, hogy ezt egy, a Horthy-kori nacionalizmusnak behódolt ember írta.

64