Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Heleszta Sándor: Írás a szerelemről
E tekintetben elég szomorúak lehetünk, ha Lo Dúca számos országban végzett felmérések adatait közel egybehangzónak találva azt állít(hat)ja, hogy az első nemi kapcsolatok motívumaként a következő adatsor igaz: „azért került sor rá”: — hogy felszabaduljak (41%) — mert kíváncsi voltam (24%) — mert egészséges dolog 05%) — szerelemből 01%)” De igaza van-e? Mindenesetre szembeötlőek azok az ellentétes állásfoglalások, melyeket néha szakemberek (szociológusok) tollából a tárgyban olvashatunk. E. Fischer például — miközben így ír:,,. . . hogy a fiatalok korán felfedezik a szexualitást, korántsem századunk jellemző sajátsága, amint azt egyes erkölcsprédikátorok állítják. Ellenkezőleg: elkésett felfedezése jellemző vonása az angliai viktoriánus korszaknak, más országokban is a prűd középosztály felemelkedésének” — a „cool-sex”, a „demonstratív fogyasztási szex”, a „szexualitás eldologiasulása” és a „házasság eltárgyiasulása” jelenségeit észlelve sötét jóslatra hajlik: „Az a nemzedék, amelyet időt megtakarító szexuális fogyasztásra neveltek, s amelyet a házasság előtti hideg kicsapongások, a házasság alatti tárgyilagos közösülés jellemez, nem fog megmenekülni az unalomtól, a vákuumtól.” G. Rocher pedig így ír egyik könyvében a kérdésről: „Napjaink fiataljai körében a szerelem nem csupán megengedett, de valorizált érzés is, javasolt és ugyanakkor felnagyított is; feltehetően, mert az erre az érzésre alapult házasságot tisztességesebben csinálhatni hiszik, mint az észre alapozott házasságot; ebből következően úgy vélik, hogy egy házasságnak, melyet nem lelkesít többé a szerelem, fel kell bom- lania, és a férfinak vagy a nőnek „új szerelmet” lehet vagy kell keresnie. Más civilizációkkal és más korszakokkal összehasonlítva, a modern társadalom tagjainál a kibontakozást, a fejlődést részesíti előnyben, a szerelmi érzés kifejezése területén is. Társadalmainkban a szerelemnek kétségtelenül különböző meghatározásokat adhatunk, a tiszta erotizmustól elindulva egészen a legspirituálisabb fogalomig; de nem tagadhatjuk le a szerelmet, s nem fojthatjuk el annak kifejlődését a társadalom ezen típusába szocializált személyeknél.” A magam részéről nem akarok sem meggondolatlanul kiátkozni, se felhőtlenül lelkesedni. Örvendezem, ha a szexus felszabadul évszázados tilalmak, örömtelenségek kötöttségeiből — de nem örülök, ha puszta aktussá, társas sporttá vagy pótlékká válik. Üdvözlöm, ha a szerelem értéke általánosan elfogadottá lesz, s szeretkezéseink szerelemben fogannak — de nem hiszem, hogy emberi kapcsolataink egyetlen meg- tartó-megszüntető érzése a szerelem lehet. A házasságot szövetségnek tartom csakis közösen megoldható feladatokra — de nem felbonthatatlan szövetségnek; s bár gyermekeink mindig megszenvedik a válást, de rajtunk múlik, hogy ne csak sérüléseket kapjanak tőle. Szembenézek vele, hogy „átmeneti kor átmeneti embere” vagyok magam is, ahol szexus-szerelem-házasság hármasában is sokszor a „minden szétesett” víziója rémlik fel és ijeszt. De talán nem csak szétesett, inkább átrendeződik, s „még nem állt össze”. S úgy látom: ami látásunk-megközelítésünk eltérő látszatai, a „szerelem-típusok” változatai, érték-norma-szükséglet variációi mögött meghúzódik, ez — emberképünk válsága. Mert lehet, hogy a falra még időnként kiírjuk, hogy ’legfőbb érték az ember’, de ' ársadalmi-egyéni tetteinkben leggyakrabban erről feledkezünk meg. S ahol politikától-közélettől magánéletünkig, munkától szabad időig, jogtól szokásig a legtöbbször ez marad kívül a tettek mércéjén, ott miért éppen a szexusban, a szerelemben, a házasságban lenne leginkább szemünk előtt? Pedig valamikor mind egy túlvilágra szegezett vallásos tekintet istenben fogalmazott emberképe, mind egy evilágra irányult gondolkodás normának kívánt emberképe („Tételezd fel az embert, 42
