Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Körmendi Lajos: A titkárnő: elbeszélés
Röhej, hát nem röhej, méghogy titkárnő, én viszont egy balek vagyok, egy udvarias hülye, aki válaszolgat, illemtudóan kérdezget is, még jó, hogy nem lát apám, kitérne a hitéből, pedig egészen érdekes ez a nő, jobban lehet vele beszélgetni, mint apámék barátaival, csupa unalmas pofa, egyszer azt mondtam rájuk, csótányok, persze csak azért, hogy dühítsem apámat, dühöngött is, most is dühöngene, Rozi miatt, de ahogy elnézem ezt a Rozit, nem is csótány, mosolyogni is tud, ni milyen elégedetten mosolyog, cigarettát nyújt felém, nézem a kezét, csupa repedés, bőrkeményedés, egy-két éppen bevarasodott kis seb barnállik a bütykein, leverte róluk a zománcot, hát persze, maltercipelés közben leverte a zománcot, a körmét viszont pirosra festette, azt gondolja szegény, így titkárnősebb, ő is szeretne lenni valaki, csak nem jött neki össze, hát mit tegyen, már ő is elhiszi az álmait, lakkozza a körmét, fújja a füstöt, de azt szerencsére rögtön elsodorja a szél, egészen elviselhető így az utazás, a vonat emeletes házak mellett robog, de kár, hogy nem lát az apám . . . — Szolnokon voltunk? — Cegléden. — Hova megy? — Szolnokra. Hát maga? — Én? Kocskorra. — Minden pénteken? — Minden pénteken. — És a gyerekek? — Anyám vigyáz rájuk. — Jól keres? — Jól hát! Haljak meg, ha nem . . . — És az ura? — Nincs uram, elment, bolond volt... — Hogyhogy bolond? — Féltékeny. Leskelődött utánam. Annak aztán mondhattam, hogy nem volt semmi, nem hitte. Elment, a fene oda egye meg! — Nem bánja? — Nem én! — Azt bánná, ha nem lenne titkárnő? — Jaj, azt nagyon! Haljak meg, ha nem! — Miért? — Mert az már valami, nem igaz? — 'gaz. — Tud nótázni? — Nem nagyon. Miért? — Nótázzunk egyet! — Mindjárt le kell szállnom. . . — Na, csak egyet! Tulajdonképpen énekelhetnék is, miért ne énekelhetnék, nincs abban semmi, az újságíró is ember, énekelhet, csakhogy én utálom ezt az erdőszélénnagyazsivalylármát, inkább csak tátogok, hadd gondolja a titkárnő, hogy énekelek, halkan, de énekelek, ez boldoggá is teszi, ragyog az a bokszos képe, őszintén szólva nem is látszik negyvenöt évesnek, nem, nem, negyvenötnek semmiképpen, talán harmincnyolcnak, igen, olyan harmincnyolcnak esetleg, szép fogsora van, lelkesen énekel, váltókon haladunk, ütődik ide-oda, de most ez sem zavarja, murisán tántorgunk, már én is vigyorgok, ó, istenem, mit nem adnék, ha most látna az apám, a csakegyedülamenyasszonyarcánülabánatnál már kieresztem a hangomat, utasok nyomulnak a peronra, leszálláshoz készülődnek, 23
