Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Körmendi Lajos: A titkárnő: elbeszélés
Ezek megállnak, megállanak, és éppen itt, a franc vigye el, nem fordulnak vissza, képesek megállni, hogy az a magasságos, ugye mondtam, lelökik az ócska aktatáskákat, nekidőlnek a falnak, beszélgetnek, nevetgélnek, hogy lehet itt nevetgélni kérdezem én, hogy lehet ebben a tömegnyomorban hahotázni, kuncogni, kuncorászni, még ilyet, jókedvűek, szerintem ezek még kártyázni is fognak, cigarettázni, inni is fognak, ugye, ugye, az a tagbaszakadt melós már elő is húz két üveg sört a táskájából, ugye, jól sejtettem, a fogával feszíti le az üvegekről a kupakot, hű, micsoda foga van, ezt nevezem, ez aztán a fogsor, én nem tudnám így felbontani a sörös üveget, én meg sem próbálnám, neki azonban meg sem kottyan, az anyja hétszázát, micsoda fogak, már isznak is, egy öreg, a tagbaszakadt és egy zömök fiatal, a negyedik pedig egy nő, cigány a lelkem, rá van írva, le sem tagadhatná, a hangja is árulkodó, azt mondja, lú, azt mondja, vót, azt mondja, nízzed mán, he, így beszél, nem is tudom, leírhatom így a szavakat, leírhatom ahogyan ejti, leírhatom, kérdezem én, hm, azt hiszem nem, semmiképpen, nem díjazná a rovatvezetőm sem . . . — Hány éves vagy, Rozi? — Legalább negyvenöt, fogadjunk! — Negyvenöt az anyád! — Hát mennyi? — Harmincegy. — Többnek látszol. — Majd megtudnád, fene a bőrödet, ha téged is lerágott volna hat gyerek! Jó ez a levegő, az ajtó arasznyira nyitva, borzolja a frizurámat a szél, állomások maradnak el mellettünk, egy iromba macskát látok a sárgára égett mezőn, éppen kecses ívben ugrik valamire, milyen gyönyörű állat, hát nem gyönyörű, kérdezem én, gyönyörű, a maga nemében tökéletes lény, szebb, mint ez a Rozi, ez a rágott koca, aki tényleg legalább negyvenöt esztendősnek látszik, reszelős a hangja és nincs rajta semmi vonzó, apám azt mondja az ilyenekre, hogy csótányok, azt mondja, kerüld el ezt a csótányfajtát, és most is megkérdezte, mivel utazol, remélem autóval, erre én mondtam, hogy vonattal, vonattal, hüledezett ő, vonattal, ismételgette hitetlenkedve, remélem, az első osztályon, ezt már ráhagytam, nem árultam el a szerkesztőmet, aki ragaszkodott a másodosztályhoz, tanuljam az életet, a sűrűjét, majd megírod, mondta, de erről egy árva kukkot sem szóltam apámnak, pedig szeretek vele ellenkezni, a lakásunkban például etetem a csótányokat, mindig leszórok nekik ezt-azt, lehetőleg úgy, hogy apám is lássa, de elég nehezen veszi észre, mert rettenetesen tud zabálni, önfeledten, kissé nyitott szájjal rág, ezt utálom, az evést is utálom, csak ücsörgők az asztalnál és etetem a csótányokat, apám pedig kikel magából, amíg az én házamban laksz, amíg az én véres verejtékkel keresett kenyeremet eszed, satöbbi, satöbbi, ilyeneket ordibál tele szájjal, köpködi a képembe a véres verejtékkel keresett ebédet, még jó, hogy most nincs itt, nem látja ezt a népséget körülöttem, abban azért igaza lehet, hogy nincs ezeken semmi vonzó, ezen a Rozin sincs, az öreg melóst sem érdekli a nő, hiszen lekucorodik, hátát a kocsi falának vetve tüstént elalszik, a két fiatalabb munkás pedig rövid tanakodás után elindul a büfékocsit keresni, most kiürült a peron, az alvó embert nem számítva ketten maradtunk a cigányasszonnyal, sűrűn errefele pislog, mi a fenét akar, lopni akar, mit akarhat, ha közelebb jön, elmegyek, ez is büdös lehet, istenem, de büdös lehet, apám azt mondja, ezek büdösek, ő csak tudja, ő is melós volt valamikor, aha, ez beszélni akar, csak ne szólalna meg, legalább ne szólalna meg, így is eléggé utálom, csak ne szólna hozzám, pedig ez beszélgetni akar. . . — Jó meleg van. — Az. — Hát bizony. 21
