Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Rácz István: Gondolatok az új, korszerű népfőiskoláról

kisebbségekét, hanem a határainkon kívül élő magyar kisebbségek helyzetéről is kell beszélnünk. Ezzel eljutottunk a nemzeti és nemzetközi problémákhoz is. És itt talán elengedhetetlen, hogy a világpolitika mai helyzetéről is szó essék. Természetesen a népfőiskolának nem feladata, hogy „megoldja”, a nemzetközi feszültségeket, vagy ítéletet mondjon azok felett. De azért e kérdéseket elhallgatni sem lehet.

Igen fontosnak tartanám alaposan megbeszélni azt a problémát, vajon az anyagi javak korlátlan hajszolása szolgálja-e az egyénnek és a nemzeti közösségnek a boldogulását, vagy meg kell-e találnunk a harmóniát a mérsékelt anyagi jólét és a lelki-szellemi jólét, gazdagság között. Hol van az a határ, amikor az ember azt mondhatja — és ha felelősségtudó ember, akkor mondania is kell — nekem ez elegendő, nem vágyom többre. Nekem nem kell luxusautó, kacsalábon forgó luxusvilla, sem magamnak, sem családomnak nem akarok többet, mint amennyit mindenki más számára elvárhatok. Az én jólétem igazságos mértéke az legyen: vajon lehetséges-e, hogy ezt minden honfitársam is megszerezhesse? Sőt ezt a kérdést föltétlenül össze kell kapcsolni a harmadik világ éhező millióinak problémájával.

Kényes kérdés ez, de mégis fel kell vetnünk: hol van az elég határa? Mert az egyén boldogságát, igazi lelki-testi harmóniáját is csak akkor érheti el, ha tudja: hol van számára az elég határa. De a nemzeti s pláne a nemzetközi egyensúlyt, boldogulást is az fogja eldönteni, ha felmerülne egyszer az a kérdés is: hol van az elég határa.

Nem akarok itt e kérdésről hosszasan elmélkedni — de talán ennyiből is kitűnik, hogy mire gondolok. A közösségi szellemű, embertársai iránt felelősséget érző és vállaló embernek tudatában kell lennie annak, hogy ő része egy nagy egésznek, a nemzetnek és az emberiségnek és amikor megválasztja helyét az életben, megvonja saját határait, rögzíti céljait, azzal vagy emberhez méltóan, tehát igazságosan igyekszik életét leélni, vagy az „erősebb győz” elve szerint cselekszik.

E nehezebb s kényesebb témákat aligha lehetne egy „szokványos” előadóra bízni s ezért célszerű lenne, ha a népfőiskola munkájába vendégelőadóknak olyan írókat, közírókat hívnának meg, mint pl. Varga Domokos, Galgóczi Erzsébet, Beke Kata, Fekete Gyula — hogy csak pár nevet említsek.

Annak idején a pataki népfőiskola sokat profitált abból, hogy ugyanekkor a Várban ott működött a Művészotthon is és így növendékeim számára előadóul olyan személyiségeket is megnyerhettem, mint Illyés Gyula vagy Németh László. Hiszem azt, a tapasztalatom is azt mutatta, hogy az írók örülnek az ilyen találkozásnak.

A népfőiskola „szertartásai”: Minden közösség életében előbb-utóbb kialakulnak olyan szokások, merném azt a szót használni: szertartások, amelyek az egyes napokat valahogy keretbe foglalják s egyszersmind a tagokban azt az érzést erősítik: mi egy közösséget alkotunk. Hogy mire gondolok, azt néhány példával szeretném illusztrálni. Egyik finn népfőiskolán azzal kezdték a napot, hogy reggeli után mindenki összegyűlt a legnagyobb terembe, s ott tíz perc „csendességet” tartottak. Először valaki felolvasott egy idézetet — ami lehetett Platóntól, Spinozától, Lao-csetól, — s utána a társaság tíz percig hangtalanul, mozdulatlanul „meditált”. Vagy az elhangzott bölcs aforizma, versszak felett — vagy épp akkor gondolta át pillanatnyi helyzetét, napi tervét. . . vagy bármit.

Én ezt a „csendes tízpercet” hatásos és érdekes szertartásnak találtam — ez is hangsúlyozta, hogy nem akarunk meggondolatlanul rohanni, szorgoskodni, hanem helyet adunk a csendnek, a megfontolásnak, a meditációnak.

Természetesen lehet ehelyett sok másfajta „szertartást" is bevezetni. Esetleg csak egy versnek, avagy kurtább prózaszemelvénynek a felolvasását, esetleg együttes éneklést stb. De. pl. azt a szokást sem tartom rossznak, amit valaha a kolostorokban gyakoroltak, hogy étkezés közben a „lektor” valami meghatározott könyvből olvasott fel egy részletet s a többiek azt étkezés közben csendben hallgatták. Ezt a szokást minden étkezésnél bevezetni talán túlzás lenne, hiszen az evés közbeni vidám társalgásnak is megvan a maga vonzó ereje s hatása — de mondjuk a vacsora alkalmával ezt meg lehetne próbálni. Ez is szimbolizálná azt a régi bölcs mondást, hogy nemcsak kenyérrel él az ember ...

A „vendégek”. Hogy a népfőiskolái tanfolyam három—hat hónapig, esetleg akár egy teljes évig is tartson — ezt a gyakorlat mutatná meg: mennyi időre hajlandók a résztvevők kilépni hazai munkakörükből stb. és mennyi időt áldozhatnak erre a tanfolyamra. Azt hiszem, félév nem lenne sok — de jobb lenne, ha egy egész évet lehetne erre szentelni.

De a „rendes” tagok mellett lehetőséget kellene és lehetne nyújtani arra is, hogy egy-két-három hétre olyan emberek is részt vehessenek a munkában s megbeszélésekben, akiknek életkörülményeik hosszabb tartózkodást nem engednek, de akiket érdekel a népfőiskola munkája és akár „szellemi kikapcsolódás” kedvéért örömmel jönnének „pihenni” a telepre. De ezek számára is kötelező lenne a napi termelő munkában való részvétel és természetesen a megbeszéléseket, vitákat is hallgatnák.

Környezettanulmányok, kirándulások, nyilvános előadások

Célszerű lenne, ha a résztvevők sorra beszámolót tartanának arról a községről vagy munkahelyről, stb. ahonnan jöttek. A népfőiskola végezhetne bizonyos környezetvizsgálatot is, ami egyfelől a múlt eseményeit, helyi emlékeit gyűjtené lajstromba, de szociográfiai és néprajzi adatgyűjtést is végezhetne.

75