Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Rácz István: Gondolatok az új, korszerű népfőiskoláról
dolgoznak, mit sem gondolva a jövőre, hanem valóban a jövőt építik, azt az országot, ahol nem történhetik meg a talaj, a levegő, a víz elszennyezése, ahol nem a jövő lehetőségeit élik föl, nem rablógazdálkodás folyik, hanem a mai munka a jobb, egészségesebb, harmonikusabb jövő alapját veti meg. Azt a jövőt, ahol az ember nem kizsarolja a természetet, a földet, hanem egy nagy ökológiai harmónia részeként, a természettel együtt s nem a természet ellen dolgozik. A TELEP közösségi élete A népfőiskolái telep organikus és testvéri közösséget képezne. Az állandó személyzet családostul élne a maga házaiban, a növendékek pedig kisebb hálótermekben öten, hatan laknának, azonban pl. az étkezésen mindenki — tehát az állandó tagok, illetve személyzet is — közösen vennének részt. Ezeknek az étkezéseknek étlapját úgy kellene összeállítani, hogy az — a hagyományos magyar konyhával ellentétesen, amely túl sok zsírt, fűszert használva nem a legegészségesebb — a könnyebb, gyümölcsökkel, zöldségfélével bőven ellátott kosztot szerettetné meg a telepesekkel. A telep legyen minél nagyobb mértékben önellátó, tehát pl. a konyhán legyen a szakmailag képzett szakács mellett egy-két napos beosztott, de főként a takarítást, a rendtartást végezzék megfelelő napos beosztással a tagok. A hajdani „klasszikus” napi beosztással (a 8 óra munkára, 8 óra alvásra, 8 óra szórakozásra) ellentétben a telepen a fizikai termelő munka aligha venne több időt igénybe, mint naponta 4 órát. Hiszen a fejlett iparú országokban ma már a heti 35 órás munkahét a követelmény, ami hét nappal elosztva napi 5 órát tenne ki. Mivel azonban a mi telepünk nem elsősorban hasznot hajtó üzem, hanem tanintézet, itt aligha kell és lehet napi 4 óránál többet fordítani a termelőmunkára. így naponta legalább 4—-6 óra juthatna a különböző előadások, viták, a tulajdonképpeni „tanulás” céljaira. Ezen belül még bőven marad idő a különböző szakkörök számára is. Gondolok itt népi tánccsoportra, faragóműhelyre, esetleg „számítógépes” szakcsoportokra is. Hajdan, diákkoromban, a gimnázium felső osztályosai számára működött egy önképzőkör is. Ez elsősorban irodalmi jellegű volt és az ülések programját egy-két szavalat, legalább egy szabadelőadás és esetleg a tagok kis novelláinak, tanulmányainak felolvasása tette ki. Valami ilyesfélét itt is javasolhatnék. Szép „versmondást”, általában a szép magyar beszédre való nevelést, a folyamatos szabadelőadást, sőt merném mondani, a szónoklást is gyakorolni kell — hiszen köztudomású, hogy az élőbeszéd ma milyen alacsony fokon áll. Nemcsak tanácskozásokon, vitákon, de gyakran neves és jelentős emberekkel folytatott tv-interjúk hallgatásakor is tapasztalhatjuk, hogy miképp nyögnek, dadognak az emberek. A közéleti szereplésnek egyik előfeltétele, hogy aki felszólal, az tudja magát pontosan, folyamatosan és formásán kifejezni. Azt, hogy milyen körök — tánccsoport, színjátszócsoport stb. — alakuljanak, azt a mindenkori csoport összetétele határozná meg, s ezekben a csoportokban nem a tagság egésze, hanem csak azok vennének részt, akiknek erre kedvük, hajlamuk van. Egyet azonban igen fontosnak tartok: a közös éneklést. Közös népdaléneklést — akár csak egyszólamban, de ha lehet a kodályi biciniumok felhasználásával, kórusszerzeményeivel több szólamban is. Ennek igen jelentős közösségformáló ereje van — s éppen az éneklés adná az öntudatot: Kodály nemzete vagyunk, az általa megálmodott éneklő Magyar- országot akarjuk megvalósítani. Hogy emellett esetleg hangszeres csoportok is alakulnak? — az megint a tagok tudásától, hajlamától függ. A közösség kérdései: Új népfőiskolánk legfontosabb feladatát én a közösségi szellemre, felelősségre való nevelésben látom. Ezért az előadások rendjét, gerincét a közösségi élet kérdései kell, hogy uralják. Kezdve a legkisebb közösségnek, a családnak a problémáival. Szülők és gyermekek viszonya, a példával való nevelés kérdése. De maga a házasságkötés, a mai — sajnos, válságba került — család problémái. Miért annyi a rosszul sikerült házasság? Miért oly sok a válás? Ezekről az előadó csak bevezető előadást tartana, de utána magukatagok mondanákelszemélyes tapasztalataikat erről a kérdésről — őszintén, de fegyelmezetten. Ehhez kapcsolódik az öregek problémája — akiket ma a közvélemény gyakran „felesleges” tehertételnek tekint, noha az egészséges közéletben nekik is meglehetne a maguk fontos szerepe. A család után a nagyobb közösségi formák: a község, a megye, az állam igazgatásának a kérdései. Gyakorlatilag is: milyen formái vannak és lehetnek a demokráciának? Pl. a svájci kantonális szervezet, az ott igen hatásos népszavazás a legkülönbözőbb fokon (községi, kantonális és összállamszövetségi). Ismertetni azokat a jogokat, amiket a magyar alkotmány biztosít az állampolgároknak, de ismertetni a jövő fejlődési lehetőségeit és feladatait is. De a gyakorlati jellegű kérdések mellett az elvontabb etikai kérdéseket is meg kell — és megfelelő formában meg is lehet — beszélni. Mi a viszony az egyén és a közösség között. Mennyiben „rendelkezhetik” a közösség az egyes tagok felett és mikor tagadhatja meg az egyén a jogtalan követelések, parancsok teljesítését? Hol van az egyéni érdek határa a közösségi érdekkel szemben? Miképp egyeztethető össze az egyén érdeke a közösségével? Van-e itt igazi ellentmondás, vagy az ellentmondás feloldható? Természetesen a nemzeti közösségen belül a kisebbségek helyzetét, jogát is tárgyalnunk kell és pedig nemcsak a Magyarország határain belül élő másnyelvű 74
