Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Lovász János: A tatai mintajárás és a tatai népfőiskola
A vizsgálatnak a közigazgatásra és az emberekre vonatkozó megállapításai az alábbiakban össze-zeg hetők: — A közigazgatásról megállapították, hogy sok mindenben adósa maradt az embereknek, nem nyújtotta azt, amit nyújtania kellett volna. „A községek közötti nagy különbségek mutatták a mulasztásokat. Az egyik község rendes és tiszta, a másik nem. Az egyik község célszerű, ízléses, a másik nem. Az egyik községnek van jó kútja, orvosi lakása stb., a másiknak nincs. Az egyik jegyző fásított, gyümölcs- termelést és baromfitenyésztést vezetett be, szövetkezetét alapított vagy tagosított, a másik ezt elmulasztotta. Ami az egyik helyen lehetséges volt, az, vagy más valami másutt is lehetséges volna, ha a jegyző törődnék vele. Ezek a mulasztások legjobban az összehasonlításból tűnnek ki. Egy vezető tisztviselő (jegyző, főszolgabíró, polgármester) egyéni kezdeményezésének megállapítására elég az a kérdés, mi nem volna a községben (járásban, városban), ha annak idején (5—10—20 év előtt) nem őt, hanem az ellenjelöltet választották volna meg.” — Az emberekről megállapították, hogy szkeptikusak, bizalmatlanok, sokszor elzárkózók a közigazgatással szemben. Véleményüknek nem tudnak és gyakran nem is mernek kifejezést adni, a közigazgatási szakemberekkel szemben még saját szakmájukban is inferiorisnak érzik magukat. A közigazgatást nem látják a maga egységében, mert az előttük csak elkülönített részletekben jelenik meg. „A tisztiorvos az embernek csak a testét, a pap a lelkét, a tanügyi igazgatás a szellemét, az állatorvos a lovát, tehenét, az ipari és közlekedési igazgatás az útját és a gépeit, a pénzügyi közigazgatás a zsebét nézi.” így az emberek nem látják a közigazgatást, a közigazgatás pedig nem látja az embert. Ezekből a megállapításokból máris adódtak feladatok mind a két vonatkozásban. Az államnak arra kell törekednie, hogy a közigazgatást oly közel vigyék az emberekhez, hogy azok annak összefüggéseit fel tudják fogni, hogy azok életébe mint értékes segítőtárs, beilleszkedjék, bizalmukat megnyerje és őket a közösség ügyeiben állandóan vezetni tudja; hogy az emberek hozzá ne csak kényszerből, hanem meggyőződésből is ragaszkodjanak. Az embereknek pedig tudást és öntudatot kell adni, hogy a köz- igazgatással, mint annak egyenrangú partnerei tudjanak együttműködni. Mivel pedig a közigazgatás adósságai a paraszti lakossággal szemben a legnagyobbak, elsősorban a paraszti rétegekkel kell ennek az új kapcsolatnak a kialakítását elkezdeni. Ez nem jelenti azt, hogy Magyary figyelmét a munkásosztály helyzete nem keltette fel, sőt a mintajárás célkitűzéseinek keretében felvetette és állandóan napirenden tartotta a négy bányászközségnek (Alsógalla, Felsőgalla, Tatabánya és Bánhida) egy várossá való egyesítését, ami csak a felszabadulás után valósult meg. A tatai vizsgálat részletesen elemezte a járás munkásságának helyzetét is, 444 bányászcsaládnál folytattak adatgyűjtést. Midőn a bányászok látták, hogy nem a vállalat kémeivel állnak szemben, őszintén megnyilatkoztak. Erről „A közigazgatás és az emberek” c. tanulmányban (1939!) szó szerint a következő szöveg olvasható: „Igen sok közülük, különösen az öregebbek beletörődtek helyzetükbe és az elnyomottság talán már jól is esik nekik. De a többség, különösen a fiatalabb évjáratúak lelkében a visz- szafojtott gyűlölet él és hisznek abban, hogy egyszer majd elkövetkezik az idő, amidőn elnyomottsá- gukért elégtételt vesznek maguknak.” Országgyűlési képviselőjükről nem voltak jó véleménnyel. Azt mondják a bányászok, hogy soha tőlük távolabbálló ember nem képviselte a kerületet a parlamentben. Különben a bányászok mind az országgyűlési képviselőt, mind a községi jegyzőket és a községi tisztviselőket, sőt még a lelkészeket és tanítókat is a bányavállalat kinevezett embereiként minősítik, akik úgy cselekszenek, ahogy a bányavezetőség nekik azt parancsolja. A főszolgabírót (Reviczky István) jó embernek tartják, aki, ha — mint mondják — nem fognák a kezét, sok jót tenne a bányászokkal4 A paraszti népesség iránti adósságok törlesztését a vármegye és a járás vezetői a Magyar Közigazgatástudományi Intézettel együttműködve kezdték el és ennek első lépéseként szükségszerűen jelentkezett, hogy a parasztságot, legalábbis annak helyi vezetőit, helyesebben jövendő helyi vezetőit alkalmassá kellett tenni a közigazgatással való együttműködésre. Erre a célra eszközül az ekkorra már kialakult népfőiskolái mozgalomba való bekapcsolódás látszott legalkalmasabbnak, természetesen annak a helyi adottságokra és az itt ismertetett célkitűzésekhez való megfelelő alkalmazásával. A népfőiskola életrehívásának gondolatát a tatai református lelkipásztor, Márkus Jenő vetette fel, az ő kezdeményezését valósította meg a maga módján Magyary Zoltán és a Magyar Közigazgatástudományi Intézet. 2 2. A tatai népfőiskola célkitűzései és jellegzetes vonásai Magyary Zoltán „A közigazgatás és az emberek” c. tanulmánnyal nem zárta le a tatai mintajárásban végzett munkát. A gyógyító munka megkezdéshez a tényleges helyzet rögzítése és a munkára kész tanítványi gárda rendelkezésre állt és azt is meg kell említeni, hogy Reviczky István tatai főszolgabíró, később Komárom vármegyei alispán személyében olyan segítőtársat kapott, aki a járás, később a megye közigazgatási 33
