Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Romsics Ignác: A polgári magyar iskolarendszer és a népfőiskolai mozgalom

A népfőiskola nem magyar és nem 20. századi találmány. A 19. század második felében Dánia mellett elsősorban Svédországban, Norvégiában és Finnországban eresztett mélyebb gyökereket. Németországban az első világháború után indult gyors ütemű fejlődésnek. Ugyanabban az időszakban mint Németországban, tehát a két világháború között népfőiskolák szerveződtek a világ más országaiban is, így például Amerikában, Japánban, Bulgáriában, Lengyelországban és Jugoszláviában.

A különböző korok és országok népfőiskolái természetesen több tekintetben különböztek. Néhány közös ismertetőjeggyel azonban szinte valamennyi rendelkezett. Ilyennek tekinthető mindenekelőtt az, hogy az általános és szakmai műveltség fejlesztése mellett a népfőiskolák nevelni is akartak, mégpedig nem egyszerűen csak öntudatos, hazafias és vallásos állampolgárokat, hanem egyben lakóhelyükön, társaik között maradó paraszti vezetőket is. Módszertani szempontból az emelhető ki közös sajátosságként, hogy a szokásosnál nagyobb szerepet kapott a hallgatói aktivitás, öntevékenység és spontaneitás, s kisebbet a tanári prelegálás és tanulói „visszamondás”. A nevelés és oktatás hatékonyságát nagyban növelte, hogy a népfőiskolákhoz kollégiumok vagy internátusok is tartoztak. A diákok tehát nemcsak együtt tanultak, hanem együtt is éltek. Erről, a közösségi nevelés formáiról és módszereiről írta az egyik magyar megfigyelő a századelőn: „...legérdekesebb és minden más iskolatípusnál és minden más nemzet iskolájánál nagyobb pedagógiai hatású az a mód, ahogyan ezeken a főiskolákon a tanulókat nevelik. Már maga az a körülmény, hogy az ebédet a tanulók az igazgatóval és a tanári karral közös asztaloknál együtt költik el, végtelen nagy hatással van az egyszerűbb családból származó hallgatókra. A tanárok iránt bizalmat, lelkesedést és szeretetet inspirál ez az együttétkezés és a tanárok feleségeinek jelenléte állandóan tisztességtudásra neveli a hallgatókat. Maga a tanítási módszer is páratlan. A szemléltetésnek, a kérdezésnek, a beszélgetésnek egy olyan mesteri kombinációja, aminőt sehol, egyetlen más iskolában sem lehet látni és amely tökéletesen alkalmas arra, hogy még a legkorlátoltabb hallgató is elsajátíthassa a tananyagot. Az előadás kezdete előtt a tanár és tanítványok által együttesen elénekelt hazafias dal komoly hangulatba hozza az ifjúságot és fogékonyabbá teszi a tanulásra. S azok az esti előadások, amelyeket az intézet vezetője nemcsak a tanulók, hanem a környék kisgazdái előtt is a nemzeti történelem valamely fényes eseményéről tart, a hazafias érzésnek állandó kútforrásai és örökké feledhetetlenek maradnak azok előtt, akik egy ilyen előadáson részt vettek. Nem csoda azután, ha egy ilyen intézmény a nép egész jellemét átalakítja.” Végül: a hallgatók többnyire sem nem gyermekek, sem nem érett felnőttek, hanem a felnőttkor küszöbén álló 18—22 éves ifjak voltak, akik pszichológiai szempontból mindenféle ismeretszerzésre a legalkalmasabbak.

A magyar népfőiskolái mozgalom kezdetei — eltekintve Tessedik Sámuel szarvasi, Nakó Kristóf nagyszentmiklósi, s báró Wesselényi Miklós makfalvi polgári kor előtti korai kísérleteitől — a 20. század elejéig nyúlnak vissza. Akkori szorgalmazója főleg a Magyar Gazdaszövetség volt, amely a konzervatív jellegű agrárius szociálprotekcio- nizmuson belül elsősorban a módos parasztság és az úri középbirtokosság érdekeit képviselte. Társadalompolitikai célkitűzéseinek egyik legfontosabbika a hiányzó, ill. számos német és zsidó származású tagja miatt idegennek tekintett magyar közép- osztály megteremtése, illetve „felfrissítése” volt — elsősorban a módosabb parasztság fiaiból. Emellett törekedett arra is, hogy a mezőgazdálkodás színvonalát emelje, s a gazdák hozzáértését növelje. Előbbi érdekében nemesített vetőmagokat, tenyészállatokat és facsemetéket osztott, az utóbbiéban — többek között — gazdaköröket szervezett. A Gazdaszövetség a népfőiskolái gondolatot az 1910-es évek elejétől támogatta. A szervezet egyik szakembere, Czettler Jenő írta 1914-ben: „Mérlegelve a ma16