Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Romsics Ignác: A polgári magyar iskolarendszer és a népfőiskolai mozgalom

számoknál is fontosabb volt, hogy a továbbtanuló parasztfiataloktól a polgári társadalom teljes asszimilálódást követelt. A paraszti létből kiemelkedők tehát — ha szüleit nem is mindenki tagadta meg — a parasztság mint éppen öntudatra ébredni és politikai érdekeit artikulálni kezdő társadalmi osztály számára mindenképpen elvesztek.

Az 1868-as törvény úgy intézkedett, hogy a tovább nem tanuló gyermekeknek 15 éves korukig kötelező ismétlő oktatásban kell részt venniük. A kötelező ismétlő oktatás télen heti 5, nyáron heti 2 órában nyújtotta volna lényegében ugyanazokat az ismereteket, mint a népiskola. Hamar kiderült azonban, hogy ez az iskolaforma nem életképes. A tovább nem tanuló parasztgyermekek többsége ugyanis már közvetlenül az elemi után munkába állt, s az érdeklődők sem kaptak többet és mást, mint a megelőző 6 évben. A kultusz- és földművelésügyi miniszter ezért 1896-ban elrendelte, hogy minden olyan községben, ahol 40-nél több ismétlő iskolás korú gyermek van, szakismeretekre orientált ún. gazdasági ismétlő iskolát kell felállítani. Ahol ez a szám 120 fölé emelkedett, külön szaktanítóról is gondoskodni kellett. A gazdasági ismétlő iskolák tantárgyai a gazdaságtan, olvasás, fogalmazás, számtan és mértan voltak. Az oktatás hetenként két délután folyt a 12—14 éves korosztály számára. A rendelet előírta, hogy a gazdaságtant olyan mértékben kell tanítani, hogy az az okszerű földművelést megalapozhassa, s a növendékek gyakorlati hasznára váljon. Ennek érdekében a községek kötelesek voltak ún. iskolakertről is gondoskodni. Az első három szaktanítós ismétlő iskola 1898-ban Békéscsabán, Hatvanban és Hajdúszoboszlón létesült. Az első világháború előtt összesen 75 működött az országban mintegy 13 ezer tanulóval, 1937-ben pedig 540 közel 100 ezer tanulóval. A szaktanító nélküli gazdasági ismétlő iskolák száma gyorsabban növekedett. A 20. század elején több mint 1500 működött az országban. Az igényeket azonban ez távolról sem elégítette ki. 1912/13-ban az elemit végzetteknek csak mintegy 9%-a járt gazdasági ismétlő iskolába. Ráadásul ezek döntő többsége is szaktanító nélküli ismétlőbe, amelyekben az elemi népiskolai oktatásra kiképzett tanítók oktattak. Ok pedig a mezőgazdaságnak többnyire sem az elméletét, sem a gyakorlatát nem ismerték kellőképpen.

A gazdasági ismétlő iskoláknál lényegesen több és magasabb szintű szakismeretet adtak az ún. földmívesiskolák és a specializálódott mezőgazdasági szakiskolák (vin- oellérképző, tejgazdasági, kertészeti stb.). A földmívesiskolák hallgatói 15. életévüket betöltött fiúk közül rekrutálódtak, akiket 2—3 éves bentlakásos tanfolyamokon képeztek ki. Számuk 1891-ben 12, 1910-ben 22, a növendékek száma 270, ill. 680 volt. A specializálódott mezőgazdasági szakiskolák száma az első világháború előtt 20 körül mozgott, a hallgatói létszám pedig valamivel 500 fölött. A két világháború között — arányos országterületre és népességre számítva — a mezőgazdasági szakiskolák száma megháromszorozódott-megnégyszereződött, a növendékeké pedig meghatszorozódott. (Az 1930/31-es tanévben 49 intézmény és 1800 hallgató.) Az ezekből az iskolákból kikerülő növendékek többnyire a nagybirtokok és a modern középbirtokok középszintű szakai kai mazottai lettek, tehát a parasztság mint osztály számára a gimnáziumot vagy egyetemet végzettekhez hasonlóan jórészt elvesztek.

E vázlatos áttekintésből is jól látszik, hogy a magyar parasztság általános és szakmai műveltség szerzési lehetőségei az egész polgári korban meglehetősen szűkre szabottak voltak. A gyermekek közel 90%-a 11—12 éves korban búcsút vett az iskolától, s a továbbiakban semmiféle rendszeres oktatásban nem részesült. Ezért már a 19. század végétől — úgy a pedagógiai mint az agrárszakemberek körében — újra és újra felvetődött a paraszti művelődés és szakképzés intézményi kereteit továbbfejleszteni akaró szándék. A felmerült lehetséges intézményi formák egyike a népfőiskola volt.

15