Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: Balla Zsófia: Kolozsvári táncok: [könyvismertetés]
SZEMLE BALLÁ ZSÓFIA: KOLOZSVÁRI TÁNCOK Újabb és újabb művészeti válságokat, művészeti forradalmakat produkáló századunkban költő már nem nyúlhat úgy tollához, hogy ne kerülne szembe a verbalitás korlátainak tényével, ne kényszerülne újragondolni a költészet esélyeit, keresni a korunkban érvényes költői közlés lehetséges módozatait. Különösen parancsoló erővel jelentkezik ez az irodalom olyan régióiban, ahol az újonnan indulóknak mindig is számolniuk kellett a nemzetiségi létből következő szellemi — nyelvi bezártsággal, az „itt és most” programjának, a létezés gondjainak közvetlen fölvállalása révén a provincializmus veszélyével. A hetvenes évek elején jelentkező romániai magyar költőnemzedék talán épp e felismeréstől megerősítve egy non provinciális, a kifejezés új lehetőségeivel kísérletező, új valóságok keresésére és megfogalmazására törekvő költészet jegyében határozta meg magát. Tehette: az önkeresésében, a program előzetes tételezéséhez impulzív energiákat meríthetett egy párhuzamosan föllépő, vele kölcsönhatásban működő esszéírói, gondolkodói nemzedék munkájából. * * * Bállá Zsófia még őriz valamit az előtte járók hangvételének személyességéből, s nem keveset a világhoz való költői-emberi viszonyulásában az előbbiek minden más iránti bizalomteljességéből, sajátos versnyelve, versépítő technikája a költőinek a gondolkodói attitűddel való szerencsés szintézise révén költészete szorosan kapcsolódik a harmadik Forrás-nemzedékéhez is. Közöttük már szintén fontos költői teljesítményeket tarthat számon a romániai magyar irodalomtörténet, többek között Szőcs Gézáét, Cselényi Béláét, Adonyi Nagy Máriáét, Egyed Péterét. Bállá Zsófiának az 1983-ban kiadott Kolozsvári táncok című kötete a sorban már a negyedik. Korábban szubjektum és objektum egymásra vonatkoztathatósága érdekelte ezt a költészetet, az egyénnek mint akaratnak, mint cselekvőképességnek a tárgyi világgal, az emberi, társadalmi viszonyokkal való találkozását fogalmazta meg, a létezés emberi minősége kiküzdésének lehetséges útjait kereste a költő. Szándékában, úgy tetszik, nem akar mást a Kolozsvári táncok írója sem. Az újabb verseiben mondottakkal jórészt az emberi cselekvésmódok variációinak körét bővíti, miközben a versbeli kommunikációnak újabb formái is megméretnek a kötetben. Bár odaérthetők versei mögé az objektív társadalmi—történelmi körülmények, amelyeken egyre kevésbé maradhat kívül mint költő is — hangja indulatiságából, a versekben képződő imaginárius terek hangulatából legalábbis erre következtethetünk —, Bállá Zsófia nem a létező, a pusztulandó versbeli megidézésére vállalkozik, ahogyan Emlékezet és óceán című hosszú költeményének záróversszakából is kitűnik: „akik élni akarnak itt”, rájuk való tekintettel írja önfelszólításnak is fölfogható imperatívuszait. Velük utópiákat céloz meg. Olyan magatartásmódéi leket állít, amelyek cselekvéserejűek lehetnek vagy a cselekvésképtelenség állapotaiban a szellemibb viselkedés alternatíváit adják. Az esszéíró Bretter György által meghatározott költészeteszmény a Bállá Zsófiáé is: „A szellem kalandja a költészet, de komoly kaland. A költészet felülkerekedik benne az adottságokon, de az adott benne pillantja meg saját realitását: a játékos kilépés a világból — a legkomolyabb kilépés a világból.” Többnyire e kilépésre, a felülkerekedni tudásra íródtak a kötet versei is. Az első versben például a megidézett éjszaka állandóságával szemben a mozdulat, a mozgás, a „párducrohanás”, a tánc tűnik értéknek. A Dal szavak nélkül címűben pedig az emberi szót helyettesíti: „Mindent elfednének a szavak; /marad a pőre mozdulat,/a gesztus minden mosolyt,/ jelentést átitat.” A mozgás, a rohanás önalkotó, énalakító tényezővé válik Bállá Zsófia rendszerében (Responsorialis), s a táncbeli, egyetemes jelentésekkel biró mozdulatok a világot egyensúlyban tartó törvényekké szerveződnek (Kolozsvári táncok III. Égedelem). A minőségibb létezésnek a jelenlevés, a saját idő kiküzdése a feltétele. E gondolat áll a követelőző kérdés hátterében is: „Hol van idő, amelyben otthonos voltam én, a jövőkben honos, — ezekben itt, hol jövevény vagyok?” (Filmvers szereplőkkel) Az önazonosság, a saját idő, a jelenlét elnyerésének esélyét a cselekvő, alkotó létezés adja. így érthető meg a gesztus, mellyel a cselekvőt, a csodát művelőt (Christophorus átkel a vízen, Dombormű egy medálon). Bartókot idéző versében (Fonat) az alkotni tudót illeti, s az anyát, „ki gyermeket állított/a csöppet sem feledékeny halál elébe, avagy ellenébe.” (Egy vers anyámnak). Nagy, értékeket megtartó erőket lát, láttat barátságokban, szerelmekben. Az interperszonális kapcsolatok bensőségükkel a magasabb rendű, az elvesztett önazonosságot visszaadó, szabadságélményekhez juttató létezés színtereiként tételeződnek Bállá Zsófia értelmezésében : „A dombokon, hol csapzott szélbe állsz most, Izzó fehér ölelés otthonod.” (A zöld év versei) 87
