Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - MŰVÉSZET - Mezei Ottó: Illyés István művészete
MŰVÉSZET ILYÉS ISTVÁN MŰVÉSZETE llyés István néhány év óta érett munkák sorával lepi meg a munkásságát közelebbről ismerők körét. Tudtuk róla, hogy domborított-festett vásznai, más és más fából faragott szobrai —a szélesebb körű elismertség hiánya ellenére — komoly értékei a magyar kortárs művészet nonfiguratív vonulatának. A 60-as évek fiataljaival egy táborban jelentkezett munkáival, az évtized végén kiállított a Szürenon elnevezésű csoport tagjaival, majd a balatonboglári kápolnatárlaton, több nagyszabású, részben retrospektív tárlaton (Népművészet-kortársművészet, 1977; Új művészetért 1960—1975, 1983). 1980-ban a firenzei S. Maria del Carmine kerengőjében az Akadémia végzős növendékeivel együtt mutatta be munkáit. Egyéni kiállítása volt számos művelődési házban, a fővárosban és vidéken, utoljára az Óbudai Pincegalériában és az Almássy téri Szabadidő Központban 1983 nyarán. Az utóbbi két helyen már láthatók voltak azok a friss munkái, melyekkel új ösvényt vágott magának a modern szellemű kortárs szobrászatban. Akár egyszerű, akár bonyolultabb formai összefüggésekkel lépett elő, azokat a lélek mélyéről feltörő hevület tiszta poézise fonta körül. Az a poézis, amelyhez hasonlót azoknak sikerül munkáikban megszólaltatni, akik szüntelenül e szárnyaló hevület lángjában égnek, akikben erősebb a másképpen kifejezhetetlen konok keresésének meg-megújuló vágya, mint az egyszer megtalálthoz való kényelmes ragaszkodás. Újabb munkái már aligha illeszthetők be egyfajta stilisztikai kategóriába, az „absztrakt-szürreális” megjelölés legfeljebb tájékozódási pontként, irányjelzőként szolgálhat a formai törekvések labirintusában eligazodni kívánók számára. Magukaz alkotások valójában a munkásságát merész gesztussal felfrissítő, önmagát a plasztikai alakítás elfogadott játékszabályain túltevő művész meghökkentő remeklései. Bennük a „szobor”, a „relief” és a „plasztikus festmény” — erőteljesebben, mint korábban — folytonosan átjátszik egymásba, csakhogy nem az egyes műfajok egymásba-mosódásának hivalkodó szemléltetéseként, hanem a plasztikai kifejezés igényelte megoldásnál fogva. Egy-egy munka kétnézetű relief is, körplasztika is, pszeudotárgy is (ahogyan egy páratlanul tökéletes bognár- vagy asztalosmunka az), amely olykor még festett is. Ezekben végleg eloldotta magát a formai hagyományok nyugalmas partjaitól s a plasztikai szabadság birodalmába lépett. Eleinte korábbi festett-domborított vásznain, reliefjein megjelenő „organikus” alakzatokat egy, illetve két rétegű relieffé fejleszti (mintha a belső és külső forma szőkébb lehetőségeit akarná megjátszani), s ezeket — plasztikai meglepetésüket ez adja — hatalmas keretbe feszíti, valósággal kicövekeli a térben. (Már első domborított vásznai egyikén a plasztikusan formált emberi fejet textilszálakkal erősítette az alsó felülethez.) Az egymásba és egymáshoz kapcsolódó „organikus” alakzatok a külső tértől való elhatárolódás és a korlátozott lebegés kettős állapotát veszik fel, méretüknél fogva is helyzetük, sorsuk demonstrálásai. (Korábban egyik művében egy corpust fogott vasabroncsba a művész.) A korábbi művekben megnyilatkozó naiv poézis most nyers plasztikai erővel társult. (Tavasz a nagyhódosi Túr-parton, Ősi örömök a kertben.) Ezt a megoldást még egy további követi, s a műfajhármasságot (festmény, relief, szobor) a művész szabadon bontakoztatja ki a térben. Amit így létrehoz, szabad háromdimenziós alkotás, s ami nyilvánvaló, a plasztikai kifejezés sokrétűsége. Tömb85
