Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - MŰHELY - Székelyhidi Ágoston: Közérdekben: vázlat Kunszabó Ferencről

létünk biztosítása, nemesb kifejtése”. Önismerettel, önbecsüléssel, önbírálattal persze, amit az idéző. Kunszabó is megtartott. Lehántotta a kívülről vett magyarság-kép torz, hamis, naiv járulékait, ezáltal példázva a másodlagos gondolkozás riasztó és veszejtő mivoltát, majd meg haladásunk sok rejtett értékét, parlagon hagyott fedezetét. Mindebben a lelket-testet sújtó törést 1526-ra tette, amit a Habsburgok aztán tudatosan kihasználtak birodalmuk terjeszkedésének javára, főleg a gyarmati gazdasági berendezkedésben és a hierarchikus nemzeti, nemzetiségi politikában.

Cél, tárgy, módszer egyként oda vezetett, hogy a szerző a torzítás, hamisítás, féloldalasság ellentételeit világította meg erősebb fénnyel. Túlzással mégsem túlzást szegezett szembe. Pontatlanságai, melyeket a bírálók fölróttak, csak adatokat érintettek, nem arányokat. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar valóság és haladás arányait igenis a sajátosság tartalma és kiterjedése hordozza, bár a mérték természetesen az általános viszonyokhoz is állítandó. Kunszabó, nagy ívű és gazdag „historikus szociográfiájával”, ebbe az irányba szélesítette és tisztította az utat. Bevallottan és kétségtelenül a közgondolkozás korszerűsítésének szolgálatában. Pörölve is azonban azzal, ami rég levetendő teherként nehezedett, nehezedik közgondolkozásunkra.

Legutóbbi kötetének darabjait is ez az „építő” szellem fűtötte (Nevelő idő, 1984). Beszédes címek jelzik a tárgykört: A múltba nézni nem könnyű; Nemzet, nép etnikum; Letagadhatjuk-e múltunkat?; Töprengés újkori közgondolkozásunk kishitűségéről; Töprengés egy idült lépéstévesztésről; Történelem — vízmértékben. Az uralkodó műfaj az esszé lett, amit Kunszabó a keletkezéshez híven új értelmezési és értékelési kísérletnek tekintett. Olyan gondolati műveletnek, mely bár nem minden, de elégséges tényre támaszkodva új fölismerésre, föltételezésre jut. Mely nem rendszerezés, de alapja lehet egy rendszer bírálatának vagy egy másik megalkotásának.

Végig ezzel az igénnyel és óvatossággal szedte szét és rakta össze másképp a nyitott kérdéseket, az ingatag válaszokat. Főbb eszméit szokás szerint bővítette, csiszolta, újrafogalmazta. Visszatért a kunok, a jászok eredetére, csakhogy már a nemzeti és nemzetiségi azonosságtudatot fürkészve. Ismét érvelt a magyar történelem, gazdaság, politika kiszabadítása mellett a merev ítélkezések „ketrecéből”, ezúttal a tudomány porondján. Ellenfélnek azokat a „szakembereket” tartva, akik „bezárkóznak az egyetlen lehetőség fellegvárába, s tolvajt kiáltanak, ha ki a merevül kijelölt egy úthoz mellékösvényeket, be-, ki- és átjárókat vél találni”.

Vitába szállt, többek közt, anyanyelvűnk kizárólagos és közvetlen finnugor származtatásával, találkozva a magyar vonatkozású ó- és középkorkutatás bizonyos eredményeivel. „Mellékösvényt” vágott a honfoglalás előzményeinek európai eseményeiben, a népesség nyomozásában is. Tétet ezek nemzetünk önismeretében, önértékelésében jelentettek, jelenthetnek. Nevezetesen nemzeti, nemzeti kölcsönösség, önállóság és átvétel leltárában. Végül a sajátosság szabatosabb, használhatóbb meghatározásába torkollnak. Kunszabó a Magyarország története 5. kötetét elemezve (ezt adták ki először), az általános fölfogást is bolygatta. Ha ugyanis a nemzetköziség nem a nemzeti sajátosságok beépítésével alakíttatik ki, akkor a nemzetfölöttiség mesterséges képletévé vedlik. Mesterséges, külsőséges értéket és mértéket sugall. „E kötet készítői az igazságot gyakorta összekeverik a haladással, s a história mércéjévé teszik. Pedig az igazság erkölcsi, s nem történelmi kategória. A történelemben nem igazság és hamisság harcol egymással, hanem érdekek egyesülnek vagy ütköznek, hol népek, hol nemzetek, hol osztályok harmóniájában vagy harcában, miközben mindegyik félnek vannak igazságos és igazságtalan céljai, mozgásai, jellemzői, cselekedetei. Azaz a történelem ... soha nincs vízmértékben. Ezért megbízhatóbb ’mérőeszköz’ a haladás. Ezt pedig nem egyedül az osztályharc hordozza, hanem azzal

73