Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - MŰHELY - Székelyhidi Ágoston: Közérdekben: vázlat Kunszabó Ferencről

éljen, hogy valaha is fel kell adnunk a történelmileg kialakult lakóhelystruktúrát . . . Budapest is kell, de a homoki, modernizált, villannyal ellátott tanya is. És köztük a városok és községek változatai. Mert csakis a sokféleség tud egyesülni, együttműködni.”

Hasonló távlatba illesztette a magánvállalkozást: „Gazdasági és társadalmi életünk fejlettségének mai fokán a magánszektor formái nem hordoznak magukban kapitalista veszélyt..., nem a múltból kell szemlélni, hanem a jelenből. S dolgaink közül nem hiányozhat, hogy ebből a makacs maradandóságból is kiválogassuk a holnapra, holnaputánra szóló egészséges elemeket.” Helyzetmegítélése pontos volt. A következményeket nemsokára saját bőrén érhette tetten. Lendületes, humoros, friss elbeszélésbe szőtt adatokkal, eseményekkel, töprengésekkel kísérte végig családi házuk vásárlását és befejezését Budapesten és Érden (Gyarapodásunk története, 1983). Kapott hiteleik, támogatásaik és vállalt kötelezettségeik egybevetésével voltaképp a társadalmi gondoskodás, a „jóléti állam” változására villantott. „Itt korunk nagy ideája, az egyénről való társadalmi gondoskodás játszik szerepet... De mert elosztani csak azt lehet, ami van, s ez mindig kevesebb, mint ami kell, az állam fékeket épít be . . . Megosztottuk a terheket, szintúgy a felelősséget. Az én kötelességem az egészet megszervezni, összehangolni — gondosan súlyozva, hogy ez idő szerint mit bír vállalni a társadalom, a kaláka, a család meg jómagam; és óhajtva erősen, hogy e szférák között egyre megfelelőbb legyen a megosztás, egyre jobb az összhang. Mert így vala- hányan többre jutunk.”

„Valahányan többre jutunk”: a kifejezés mögött a közösségi világnézet gyakorlati, formálható és formálandó oldala húzódott. Kunszabó sok és sokféle tapasztalatot szerzett erről. Hála történelmi módszerének, hamar ráébredt, hogy az általános fejlődést nem csupán a lemaradottság, megkésettség, szegénység gátolta, hanem a valóságban gyökerező hagyományok vétkes megtagadása, az életképes kezdeményezések könnyelmű kirekesztése is. Ha úgy tetszik, az az önromboló hagyomány, mely jóvátehetetlenül apasztotta, mondjuk, a sárközi, kunsági, jászsági életerőt. Újabb szálra akadt, „a magyar haladás kérdései körül kialakult vitákra”. Középpontban a reformkorral és Széchenyivel. Hosszú éveket szentelt a készülődésnek, míg földolgozta „a magyar haladás kérdéseit”, aztán összegező kérdésbe öntötte. „Figyeljük csak meg, hogy a világ bármely olyan nagy vagy kicsi nemzete, amely a fő gyakorlati tennivalókban egyetért, az mind egységesen értelmezi történelmét . . . Nálunk viszont meglehetős értelmezési zűrzavar van már évszázadok óta. Hogy csak néhány végletet említsek: az egyik a keleti orientációt tartja lényegesnek, a másik a nyugatit. . ., az egyik szerint csak forradalmaink és szabadságharcaink idején voltunk pozitívak Európában, a másik szerint éppen illyenkor veszélyeztettük a kontinens egyensúlyát ..., az egyik szerint Széchenyi koncepciója legyen a mi egyetlen magatartáseszményünk, a másik szerint csakis Kossuthé. És szintézisre mindeddig meglehetősen kevés a remény.” A szintézist a nézetek egyeztetésénél mélyebben kereste, a különbségek forrásában, a nemzeti sajátosság kezelésében. Előbb Széchenyi programjának, „cselekvési módozatának” látószögéből mutatta be ezt a megközelítést („Itt alkotni, teremteni kell”, 1983).

Később a teljes kifejtés következett, Illyés Gyula ajánlásával, aki „nemzeti fölrá- zóink”, a „fölrázattatások” élet-halál fontosságát hangsúlyozta (És ég az oltár, 1984). Kunszabó itt, eddigi főművében, kitűnően kamatoztatta tárgyi fölismeréseit és módszerbeli vívmányait. „Historikus szociográfiáját” három rétegből ötvözte: a társadalom, gazdaság, politika tényeiből, a jellegzetes és ellentmondásos értelmezésekből, továbbá a „legnagyobb magyar” úttörő és érdemi kísérletéből az eszmei és cselekvési alap megteremtésére. Nyomatékosan idézte Széchenyit, hogy a föladat „nemzeti

72