Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Sarusi Mihály: Ők sírtak, mi sírtunk
Másik utcába mentünk, nádtetős ház, nem kellett senkinek. Az egyik fiuk német katona volt, a család is elmenekült a front elől. Üresen állt, behurcolkodott, aki akart. Aztán beszéltünk a fölvidékivel, aki a házunkban lakott: vállaltunk föl szőlőt, búzával meg rozzsal fizettek (lábon megkapták), az aratást is fölvállaltuk. Más volt a vidék, más volt a munka, nem voltak hozzászokva! Nem bírták. Nem volt gyűlölködés! Persze, mindig akad ... Mi visszajöttünk, beszéltünk, volt aki együtt lakott a fölvidékivel, ha valamit kértünk, ideadták. Csak sírtak, mert ők mindent otthagytak. Ez már az anyaországaikkal nem így volt. Persze, volt gyűlölet, de most már összeházasodnak. Pozsony, Kassa, Léva környékéről jöttek, saját református templomuk lett. Azt mondják, a szegényeket Csehországba vitték munkára, a gazdákat Magyarországra. Amikor megalakították a téeszt, a mieink beléptek. 73-ban mentek el. Megvettük a házat, ők Pest mellett vettek házat, közelebb a határhoz! Majdnem mind elment. A svábok visszavették a házakat, vagy aki már közben épített, másik vette meg. Jaj, de sokat panaszkodott az a fölvidéki asszony! Mindig ezt hajtogatta. így mondta: Akkor úgy is voltunk, mért hoztak ide, mért nem tettek le a Dunába? Mi is az a Hajós? Azt hittük, hogy hajókat látunk. Még a fecske sem hagyja el a fészkét! Olyan borzalmas, hogy nem igaz. Itt nem lehet magyarul beszélni, nem értik meg. Még most is inkább ott szeretnék lenni, mint itt. Egyszer voltam kint, már nincs kihez menni. Otthon meg voltam szokva. Régi ismerősök, barátok. Szép volt az a vidék, sík, az egyik oldalban voltak a hegyek... Volt egy szép lakásuk, ami helyett először olyat adtak, amit mázolni kellett volna. Ezért jöttek ebbe a házba, idehozták őket. Szegény, amikor elment, azt mondta: Tíz évig sírtam. Sokan a téglás, cserepes házért itt nádfedelűt kaptak... ja, ja. A nagy ládákból két évig nem is pakoltak ki. Ők egy vagont váltottak ki, akadt, aki tízet. Hoztak szalmát, kukoricát, árpát, vetőgépet, kocsit, tehenet. Mások tízhúsz éven át együtt laktak, a fölvidéki megengedte, hogy a gazda családja ottmaradjon. Eléggé jellemző volt az egész falura. Ma már nincs olyan, hogy: Te büdös sváb! A sváb is: az ötvenes évekig tartott, hogy: Nem adom a lányomat fölvidéki gyereknek, mert nem sváb! Együtt járnak iskolába, barátságok szövődnek. Az első sváb-fölvidéki vegyes házasság 1950-ben volt: sváb menyecske, igen módos gazda lánya! Telepes nem házasodott se svábbal, se fölvidékivel. Hogy a nép nem érzi magát németnek, ahhoz az összeházasodás is hozzájárult. Először féltek, aztán az élet úgy alakult, hogy teljesen eltűnt az ellentét. Eszébe se jut az embernek, hogy ne adja a gyerekét svábhoz, fölvidékihez. A másik, a belföldi telepes eltűnt. Bár elszivárgóit a fölvidéki is. Nem érezték jól magukat! Eladták a pincét, házat, inkább máshol vettek, hogy az az övék! Ne találkozzanak naponta azzal, akinek a házába tették. Nem az enyém! ... Akinek volt valamije, és a fölvidékiek ilyenek voltak. Többnyire egy faluba mentek, együtt maradtak. Ahogy a svábok visszaszöktek Németországból, ugyanúgy ők is elmenekültek. Közelebb a határhoz, a szülőfaluhoz. Most már felkapják Itt a faluban ha tíz százalék volt magyar, iparosok. A harmincas években erős elma- gyarosodás volt, voltak olyanok, akiket rákényszerítettek arra, hogy magyarosítsák a nevüket. A tanítók erősen magyarpártiak voltak, még ha volt köztük német származású is. Zsidó öt-hat család volt. A szomszédom, M. bácsi mondogatja, magyar az öreg: Akkor én strici voltam, nem adtak volna hozzám sváb lányt, most már istenfasza mindenkivel! Szóval, hogy összeházasodnak. Akkor mondja, amikor a Pincén felönt a ga51
