Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Pavlovits Miklós: "A demokrácia édes gyermeke az önállóság...": beszélgetés az alföldi faluról
Azok a települések, ahol erre lehetőség van — gondolok itt az ipari és mezőgazdasági háttérre—, ne beskatulyázva kerüljenek a számukra kiosztott kategóriába, meghatározva, hogy milyen fejlesztési lehetőségük van, hanem a fejlettségi szintjüknek, a termelésüknek megfelelően kerüljenek fejlesztésre. Dr. Gajdócsi I.; A nemzeti jövedelem visszaosztásakor a községek kapták a legkevesebbet. Mi, Bács-Kiskun megyében 31 százaléknál tartunk a fejlesztési alapok felhasználásában a községi szinten, de ez úgy tudom, hogy ebben az országban a legjobb arány. Én meggyőződéssel vallom, hogy hihetetlenül nehéz lesz az eddig kialakult értékarányokat megváltoztatni. Mert városokat építettünk. Kecskemétre én mindig azt szoktam mondani, hogy százezer lakosú legyen, de komfortos, és ne százötvenezer lakosú. Egy biztos; e folyamatot le kell lassítani, mert hihetetlen költségbe kerül, ha egy család meggondolja magát falun és bemegy Kecskemétre. Több mint másfél millió forintba kerül. Ha ezt a bevándorlást tömegessé tesszük a város vonzerejével, meg a községek elhanyagolásával, akkor anyagilag nem fogjuk bírni a fejlesztést. Most eljött az a történelmi pillanat, amikor azzal együtt, hogy a városokból nehezen „húzhatjuk ki” magunkat, mert ott félbemaradt fejlesztések tömege van, meg az infrastruktúrában hihetetlen gondok, de hát akkor is, a községnek most már többet kell adnunk. Pavlovits M.; Egy kisközség Zsombó. A falut melyik kategóriájú települések közé sorolták? Dr. FaragóV.; A mi községünk a szerepkör nélküli kategóriába tartozott,és ez rendkívül lehangoló hatást eredményezett a kezdetekben. A községnek volt egy terve, ami legalább tizenöt évre magába foglalta a felsőbb elgondolást, a fejlesztési lehetőségeket. Ebben az szerepelt, hogy az irányítás feladatait a szomszédos Szatymaz község fogja majd ellátni. Az alapellátás egy része is odakerült volna. A 70-es évek derekán készült ez a tanulmány. Meg kell mondani, hogy akkor az elvándorlási mutató és egyéb tényezők is úgy alakultak, hogy a község szomorú jövő elé nézett. Volt egy olyan időszak, amikor azt is nehéz volt eldönteni, hogy milyen irányba is kellene indulni, mert pusztán a helyiek társadalmi összefogásával nem sokat lehetett kezdeni. Ezért volt létkérdés, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy változzon meg a község megítéltetése. Szűcs L.: A 60-as években méltánytalanul kevesebbet beszéltünk a községekről, falvakról. Elfelejtettük az ott élő embereket, pedig a mezőgazdaság fejlődése magában hordozta a falu fejlődésének lehetőségét is. Elhangzott: kevés volt a fejlesztési eszköz. De én azt hiszem, hogy pontosan az a tenniakarás, ami a falusi embereket jellemezte, ez segítette a falu fejlődését és a tanács munkáját is. Kevés fejlesztési pénzünk volt, de ha terveinket az emberek megismerték, akkor könnyű volt hozzájuk megszerezni a segítségüket. A nagyközség adta a lehetőséget, hogy az emberek helyben dolgozzanak és ez is segítette fejlesztéseinket. A IV. ötéves tervben művelődési központot kívántunk építeni. Téglajegyet árusítottunk, hogy az emberek az építkezést támogassák. Az építkezéshez 500 ezer forint anyagi támogatást nyújtottak. Az V. ötéves tervben iskolát kívántunk építeni, tornateremmel, tornacsarnokkal együtt, itt már két és félmillió forint anyagi támogatás gyűlt össze. Most, a VI. ötéves tervben egy egészségügyi központot kívánunk, szintén társadalmi összefogással építeni. Ehhez már három és félmillió forint anyagi támogatást adott a lakosság. Pavlovits M.; Ha az országos átlagot száznak vesszük, akkor a dunántúliak átlagban 98 százalék társadalmi munkát teljesítenek, az alföldi megyék lakói 146 százalékot, a budapestiek pedig csupán 18-at. Számomra ebben az mutatkozik meg, hogy a hátrányos helyzet feszültségei kényszerítik az embereket a társadalmi munkára, s nem a lelkesedés! 22
