Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Az anekdotikus elbeszéléstől az ironikus realizmusig: Zám Tibor: Szeplős fogantatás: [könyvismertetés]
SZEMLE AZ ANEKDOTIKUS ELBESZÉLÉSTŐL AZ IRONIKUS REALIZMUSIG Zám Tibor: Szeplős fogantatás Zám Tibort a tényeket gyűjtő és csoportosító „valóságirodalom” képviselőjeként tartja számon az olvasó és az irodalmi közvélemény. Hortobágyi jegyzetek című bemutatkozó munkája a magyar szociográfiai irodalom újjászületésének fontos dokumentuma volt még a hatvanas években, s ma már dokumentumszerűek azok a vitacikkek is, amelyek megjelenését kísérték, azt mutatva, hogy e valóságfelfedező irodalmi szociográfiának bizony milyen sűrű közegellenállással kellett megküzdenie. Következő két szociográfiai munkája, a Bács-Kiskunból jövök és a Tanyabejáró már a műfaj országos kibontakozását jelezte,azt hogya társadalom s maga a politikai vezetés milyen sürgető várakozással tekintett az ország „felfedezésére” vállalkozó irodalomra. De a „valóságirodalom” vonzásában született két kisregénye, az In- terurbán ésaTúl a poklon is, jelezve egyszersmind azt, hogy a szorgos szociográfusként feltárt és tanulmányozott mai magyar életről az elbeszélőnek is van mondanivalója. Ezt az epikus mondanivalót — pontosabban ennek a mondanivalónak a közel három évtizedes alakulását és fejlődését — regisztrálja most a kecskeméti író elbeszéléseinek gyűjteménye is, a Szeplős fogantatás című kötet. Három évtized alatt nagy utat járt be Zám Tibor, a kötetben olvasható húsz elbeszélés egyszerre világít rá a magyar novellairodalom korszakos átalakulásának állomásaira és az író biztatóan ívelő fejlődésére. Ennek a fejlődésnek a kezdetét az anekdotikus elbeszélő hagyományban, jelenlegi eredményét pedig az ironikus realizmusban lehet megtalálni. Az anekdotikus elbeszélő hagyomány, mondhatnók, igen széles sávokat fog át a huszadik századi magyar prózairodalom térképén, Tömörkény és Móra Ferenc után a népi irodalom számos nagy egyénisége, elsősorban Szabó Pál is ennek a hagyományosabb narrációnak a nyelvén beszélt. Ez a hagyomány jelenik meg Zám Tibor korai novelláiban, a Madarakban, a Bacsó Boldi halálában és a Kanokban: a valóság egy meghatározott darabjának bensőséges ismerete és az elbeszélés líraisága teremti meg ennek az előadásmódnak a sajátos jellegét. Ezt követve, bizonyára a Hortobágyon szerzett tapasztalatok nyomán, vált gazdagabbá Zám Tibor valóságismerete. Isten után az első vagy Piros ultimó című elbeszélései arra vallanak, hogy nemcsak a társadalmi lét különleges övezeteit, például a gyapjúnyíró munkások vagy a nagy halgazdaságok életét ismerte meg, s nemcsak a testi munkával foglalkozó emberek nehéz köznapi erőfeszítéseiről tudott beszámolni, hanem az emberi konfliktusok ábrázolásának készségét is elmélyítette. A teljesebb valóság- és emberismeretet mutatták azok az elbeszélései is, amelyekben nem any- nyira a cselekménynek, a történetnek van jelentésközlő szerepe, inkább az emberi egyéniségek elemző ábrázolásának: ilyenek Emberi tartás, Asszonykérés Szodomában vagy Gecsemáné című elbeszélései. Ezek a novellák valójában analitikus jellemtanulmányok, belülről ábrázolják hőseiket, s az emberi viselkedés bonyolult motivációját próbálják megragadni. Zám Tibor jól tudja, hogy az emberi cselekvéseket nem lehet pontosan magyarázni a logika szabályaival, s az ösztönöknek, a tudat mélyebb világából feltörő élményeknek, a feldolgozatlan tapasztalatoknak igen nagy a motivációs szerepe. Ezeket a rejtettebb motívumokat kutatja hőseinek sorsában és emberi tudatában, s eközben nem egyszer töpreng el régi filozófusok szkeptikus megjegyzésein. „Mintha Rousseau-nak lenne igaza —elmélkedik egyik rokonszenves hőse,Jász doktor—: a gondolkozó ember elaljasodott állat. És Voltaire-nek: olyan ostoba és gonosz világot fogunk itthagyni, mint aminőt érkezésünkkor találtunk. És Walpole-nak: a világ komédia azoknak, akik gondolkodnak, és tragédia azoknak, akik éreznek.” Ezek egyszersmind az író töprengő megjegyzései. A szkeptikus életfilozófia kísértéseitől a természetében rejlő humor és küzdeniakarás óvja meg. Ez a humor derűs bölcseletet eredményez, s arra int, hogy olyannak kell elfogadni a valóságot, a természetet, amilyen. Van Zám Tibornak egy hosszabb elbeszélése — Barátom Jeromos — amely az anekdotikus realizmus hagyományait modern iróniával újítja meg, és az ironikus-humoros eszközökkel rajzolt életkép révén fejezi ki eredendő szeretetét az élet iránt. Ezt a novellisz- tikus életképet a néhány vonással is karakteresen ábrázoló jellemrajz, az arányosan szerkesztett cselekmény és a minden harsányságtól tartózkodó humoros előadás emeli a könnyedebb-olvasmá- nyosabb belletrisztika átlagos teljesítményei fölé. Az életet szereti Zám Tibor, az emberi élet természetes és elemi normáinak eltorzításába éppen ezért sohasem nyugszik bele. Ebből a nyugtalanságból származik szociográfiai írásainak, irodalmi riportjainak és most elbeszéléseinek társadalomkritikája, az a szenvedélyes igazságkeresés, amely mindig szembeszáll a szocialista társadalom normáinak megsértésével, a harácsolással, hazudozással, a közösségellenes önzés megnyilvánulásaival. Ez a kritikai szenvedély már a hortobágyi tapasztalatok írói feldolgozásában, illetve analitikus jellemképeiben is jelentkezett, s ez hatotta át Aranyalma és Krizantémok című publicisztikus színekkel átszőtt elbeszéléseit, főként pedig Hattyúdal című éles társadalmi szatíráját. Ez az elbeszélés látszólag egy vidéki „fut88
