Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - SZEMLE - Halász Péter: Beke György: Boltívek teherbírása: [könyvismertetés]
ballcsapat” keretei között folyó korrupcióval, egy sportbeli bűnszövetkezet mesterkedéseivel foglalkozik. A cselekmény azonban szüntelenül idézőjelek közé helyezi és ezzel „elidegeníti” a sportéletet, mint a novella tárgyát, a történetnek igy közvetlenül társadalomkritikai értelme van. Ebben az elbeszélésben a szatirikus tehetség legjobb erényei öltenek alakot, egyszerre igazolva Zám Tibor közéleti elkötelezettségének töretlen erejét és ábrázolókészségének, megjelenítő biztonságának elmélyülését. (Magvető, 1983) POMOGÁTS BÉLA BEKE GYÖRGY: BOLTÍVEK TEHERBÍRÁSA Alig több mint két esztendő telt el, s a Beszter- ce-Naszód megyét bemutató Búvópatakok című kötet után Beke György újabb riportkönyvvel, erdélyi barangolásainak újabb összefoglalásával jelentkezett. Azok számára tehát, akik hozzájuthattak ehhez a könyvhöz, újabb fehér folt színesedett meg az erdélyi magyarság jelenét ábrázoló, képzeletbeli térképen. Az immár sorozattá kerekedő riportkönyvek legújabb kötete Már- marosba és Szatmárba kalauzol bennünket, két olyan vidékre, amelynek múltjáról, méginkább a jelenéről általában a szokásos kevésnél is kevesebbet tudunk. Bizony az Avas-vidék, a szatmári Tiszahát, vagy a történelmi Ugocsa megye Romániának jutott darabja még azok számára sem különösebben ismert, akiknek a tudatából egyébként nem hullott ki teljesen a magyarságnak a mai határokon kívül rekedt harmada. Pedig micsoda vidékeken járunk! Nagykároly, Koltó, Nagymajtény, Erdőd . . . Milyen ritkán hallott, s mégis ismerősen csengő, különös nevű településekkel ismerkedhetünk! Kaplony, Csa- nálos, Tiszakarácsonyfalva, Aranyosmeggyes, Érkörös, Szilágypér, Magyarcsaholy, Kőszegremete, Sárosmagyarberkesz, Ákos, Atya, Sárközújlak, Macskamező . . . Olyan vidékek ezek, ahol a népi emlékezet is hatszázéves eseményeket tart számon, az írásos dokumentumok persze ennél is régebbiket. Beke már korábbi könyveiben is gyakran merült el az idők mélységeibe és ahogy egyre otthonosabban mozog a régi világban, úgy igazodik el mind jobban a maiban is. Többdimenziós írásaiban szervesen kapcsolódik a múlt és a jelen, s ez manapság kevés szociográfiai riportgyűjteményben figyelhető meg. Ez teszi Beke György minden művét olyan értékessé, izig-vérig honismereti jellegűvé. Csak aki ismeri a valóságot, aki alaposan körüljárta annak minden részecskéjét, az írhat a gondokról, az hozhatja szóba a bajokat is. Mert lelkesedni olcsón és felszínesen is lehet, de jobbító szándékkal bírálni — csakis elmélyülten, elkötelezetten. A könyv elsősorban ismereteket kíván terjeszteni. így rendkívül érdekes dolgokat tudhatunk meg a századfordulón alapított nagybányai festőiskola korai időszakáról. Megtudjuk továbbá, hogy a múlt században Mármarossziget két magyar középiskolájában heti 2—4 órában tanították a román nyelvet. S ha valaki nem tudná: 1861-ben olyan rendelet született, miszerint ha a magyar középiskolákban „valamely osztályban csak két tanuló is találtatik, aki a magyar nyelvet nem bírná, a magyarázatok, a leckefelmondások román nyelven is történjenek.” Érdekes dolgokat ír Beke az úgynevezett prétyinségről. Szinyérváralján és környékén: Kőszegremetén, Vámfalun, Bujánházán — szóval az Avason, minden magyarnak és románnak volt, sőt van (!) egy-egy másik faluban prétyinje, választott társa, akivel a kapcsolata „már több, mint barátság”. Valóban több, jellegzetes interetnikus műrokonság ez, amely megérné az alaposabb néprajzi-szociológiai vizsgálatot. Mert igen szép kapcsolat ez, sajnálhatjuk, hogy közösségi formákban még nem valósult meg. Rendkívül tanulságos mindaz, amit a márama- rosi ukránokról olvashatunk. Nemzetiségi önismeretük minden vonatkozása tanulságokkal szolgál. Megtudjuk, hogy nem ugyanaz, ha a gyermek otthon tanul meg ukránul, vagy pedig az iskolában szerzi meg az ismereteket a helyes ukrán írásról, nyelvhasználatról és irodalomról. A családban ugyanis nem tanulja meg, hogy kik voltak az ukrán történelem és irodalom jeles személyiségei. Márpedig enélkül „félszeg, csonka lesz az ukrán fiatal tudata, hiába fújja a matematikai szabályokat”. Mindez nem titok a mármarosi ukrán értelmiség előtt sem, s ha kell, meggyőzik erről a szülőket is. íme: a nemzetiségi irodalom sokat emlegetett, ritkábban gyakorolt, még ritkábban elismert híd-szerepe. Vajon honnan ismerné meg a magyar, különösen a magyarországi olvasó az erdélyi ukránok helyzetét, ha egy romániai magyar író nem írna róluk! Honnan érzékelnénk gondjaink közösségét? Beke országjáró útjainak s az ezekből született riportkönyveknek másik nagy értéke, hogy megismertet bennünket jó néhány olyan emberrel, akiről különben nem, vagy csak igen keveset tudnánk. Munkásságukból tapasztalatot, helytállásukból lelki erőt meríthetünk! „Az önkéntesek földjén járok” — írja róluk, olyanokén, „akiktől minden távolabb áll, mint a belenyugvás, akik ismerősként üdvözlik egymást akkor is, ha először találkoznak. Mindegy, hogy irodalmi, művelődési vagy szociológiai körökként működnek, azt a munkát végzik, amely mindig is az értelmiség feladata volt..Olyan önkéntesek tehát ők, akik belső kényszerből, elkötelezettségük okán, s nem felső utasításra végzik a dolgukat. Elsősorban helytörténészekről, lakóhelyükhöz ragaszkodó s annak múltját megszállottként kutató emberekről van szó, művelődéstörténetünk önzetlen búvárlóiról. Mint például Benedek Zoltánról, aki több mint húsz esztendeje figyeli, 89
