Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Írószemmel 1983: [könyvismertetés]
állítás, bizonyítás, érvelés, önkommentár, reflexió, egyáltalán, a teoretikus jellegű megnyilatkozás a szöveg szerves tartozéka, alkotóeleme, nemegyszer kiváltója és értelme”, állapítja meg Béláéi. A szöveg térbeli összefüggést is érzékeltet, ahogy Papp Tibor írja: „a térből szivárgó szöveg sokfélesége a mondanivaló”. Ehhez a tanulmányhoz kapcsolódik a mai magyar próza új törekvéseit áttekintő írás egyik szakasza, melyben az itthoni neoavantgarde szövegírókról számol be, akik nem akarnak arctalanok, középszerűek lenni. Béládi Miklósban a modern magyar irodalom egyik legfogékonyabb tanulmányíróját vesztettük el, aki nagy értéssel és érzékenységgel fogadta irodalmunk új műfajait, jelenségeit, törekvéseit, alkotásait. Irodalomtörténész volt, aki sohasem csak egy-egy művet vagy jelenséget elemzett, hanem összefüggéseket látott, azonos és különböző ismertetőjegyeket vett észre. Széles látókörű, elméleti megalapozottságú tanulmányaiban figyelmeztetett mindig az igazi értékekre, és derűlátón tekintett irodalmunk jövőjére. (Szép- irodalmi Kiadó, 1983.) SZEKÉR ENDRE ÍRÓSZEMMEL 1983 Az idei könyvheti kalandozások közben úti olvasmányom volt a kötet. Május utolsó napján, reggel vonattal Budapestről tértem haza Pécsre. Éppen a kötet utolsó írásánál tartottam. Dombóváron az expressz megállt, és nem akart tovább indulni. Már csaknem egy órája vesztegeltünk, amikor fény derült, hogy közvetlenül előttünk, a Szombathelyről Pécsre közlekedő gyorsvonat a dombóvári delta után, Vásárosdombónál elütött egy személyautót. Az eset azonnal a kezemben tartott könyv legelső írásának problémakörébe rántott. Szűcs Gábor írásának címe a régi vasúti útátjárók feliratát idézi: Vigyázz, ha jön a vonat! Az írás a közút és a vasút szintbeni kereszteződésénél a közelmúltban bekövetkezett néhány hazai tragédiát elemez, és vonja le azokból következtetéseit. Másfél órai késés után elindul velünk az expressz. Vonatunk az első szerelvény, amely a baleset színhelyén áthalad. Amikor a fénysorompóval ellátott átjáróhoz érünk, lelassít a mozdony. A pályatest mellett egy felismerhetetlenségig összezúzott gépkocsi roncsai. Az árokban vérrel pirosra festett esővíz. Fényes, fekete műanyaglappal letakart emberi tetemek. Az egyik lepel alól egy férfi két mezítelen lába lóg ki. Szűcs Gábor a közút és a vasút szintbeni kereszteződésénél bekövetkezett hazai balesetekért elsősorban a vasutat marasztalja el. A közúti járművek hátrányos helyzetéről, a vasút felelősségéről, „Vasútország”-ról beszél. „Egy elavult koncepció alapján élvez a MÁV tökéletes egyeduralmat a síneken” — írja. A másnapi újságokban ezt olvasom: „Súlyos vasúti baleset történt csütörtökön reggel Vásá- rosdombó és Sásd között a 611-es úton. Turóczi János 30 éves mohácsi lakos a piros jelzést adó fénysorompó előtt várakozó kocsikat megkerülve személygépkocsijával a vasúti kereszteződésbe hajtott, éppen a Szombathely—Pécs között közlekedő gyorsvonat elé. A szerencsétlenségnél Turóczi, 27 éves felesége, valamint 3 és 1 éves gyermeke életét vesztette.” A hír teljes mértékben felmenteni látszik a vasutat. A vonat közeledésekor a fénysorompó működött, piros jelzést adott... Emiatt már több gépkocsi várakozott ott . . . Ennek ellenére Turóczi János a „várakozó gépkocsikat megkerülve” a vonat elé hajtott. .. Az eset mégsem hagy nyugodni. Mi volt a baleset valódi oka! Emberi tényező (figyelmetlenség, felelőtlenség, netán öngyilkos szándék!), vagy technikai-műszaki motívum (például a gépkocsi műszaki hibája)? Akkor is bekövetkezett volna a tragédia, ha a „korszerű” fénysorompó helyett hagyományos, úgynevezett „szakállas”, kézzel tekert sorompó védi a közlekedés biztonságát? Megéri úgy korszerűsíteni valamit, hogy azzal a tragédiák száma ugrásszerűen megnő? Szűcs Gábor írása elfogult, „vasútellenes” írás. Első megjelenésekor nem is hagyta nyugodni a kedélyeket. Nyomában kilenc hozzászólást, lényegében a vasutat védő vitairatot, Szűcs Gábor válaszát és egy szerkesztői közbeszólást közölt a Valóság. A szerző nem titkolja szándékát, indulatait, elfogultságát. Tévedései, szándékos „melléolvasásai” is nyilvánvalóak. Nem veszi figyelembe a vasút sajátszerűségeit, és olyasmiért is felelőssé teszi,ami miatt nem lehet elmarasztalni.(Például: ha a mozdonyvezető meglát maga előtt egy, a pályatesten áthaladó gyalogost, nem tehet mást, jelzést ad. Egy nagy tömegű, gyorsan haladó szerelvényt nem lehet minden útátjáróban lefékezni.) Ennek ellenére Szűcs Gábor elfogultsága és indulata rokonszenves, megközelítési módja figyelemre méltó. Az olvasóban is gondolkodást, tűnődést, töprengést, indulatot vált ki. Közhelyeket, sablonokat, beidegződéseket, előítéleteket vesz célba, s talán még tettre és cselekvésre is sarkall. Egyszóval olyan szándék vezeti, amiért egyedül érdemes valóságfeltáró, szociográfikus tanulmányt írni: a felszín alá néz, a valóság mélyebb megismerésére, összefüggések meglátására indít, cselekvésre késztet. Az új írószemmel ismertetését és kritikáját itt körülbelül abba is hagyhatnám. Ami a kötet első hatvanhét lapja után következik — leszámítva néhány, a kötetbeni megjelenésre méltó, érdekes és élvezetes írást —, nagyrészt érdektelen, és méltatlan a reprezentatív kiadásra. A kötet java darabjait, amelyek Szűcs Gábor írásának hangütését és színvonalát folytatják, könnyű fölsorolni. Ide tartozik Moldova György a Mátra déli lejtőjén folyó külszíni szénfejtésről szóló, friss és eleven, alapos és elmélyült riportja (Ártatlan 93
