Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Írószemmel 1983: [könyvismertetés]
Szodoma), Márkus Zoltán a falusi közösségi élet, a vidéki közművelődés torzulását kipellengérező karikatúrája (Züm-züm), valamint Andai Györgynek két nevelési tárgyú riportja közül az az írás, amelyik az elkényeztetett gyerekek viselkedéséért a szülők felelősségét hangsúlyozza (Az a büdös gyerek), sajnos másik írása már a kötet szürke átlagába simul. Mindenekelőtt nézzük a tényeket, a számokat, az adatokat! A kötet húsz szerzőnek huszonkét írását tartalmazza (Császár Nagy László és Andai György szerepel két-két írással). Az írások tárgya igen változatos, szemre felöleli az egész magyar valóságot: a bányászatról, a közlekedésről, a kereskedelemről, a nevelésről éppúgy találunk cikkeket, mint a lakótelepi életről, a városi demokráciáról, a magánélet szféráiról. Az írások első közlési helyének statisztikája már beszédesebb: negyedévi szemlében (Műhely) jelent meg két publikáció, havi folyóirat közölt öt írást (Valóság 2, Forrás 2, Kritika 1), a többi tizenöt hetilapban (Új Tükör 6, Élet és Irodalom 3, Nők Lapja 2) és napilapban (Magyar Nemzet 4) látott napvilágot. Feltűnő az irodalmi folyóiratok (Alföld, Életünk, Jelenkor, Kortárs, Tiszatáj stb.) hiánya, a képeslapok és a napilap előretörése, holott az irodalmi lapokban ma is megjelennek igényes szociográfiai dolgozatok. Még tanulságosabb a terjedelmi arányok vizsgálata. Szűcs Gábor és Moldova György két írása kitölti csaknem a könyv egyharmadát. A maradék kétszáztíz lapon húsz írás osztozik. Vagyis az írások átlagos terjedelme körülbelül tíz nyomtatott lap. Vannak azonban csupán négy-öt lapos írások is a kötetben. A terjedelem természetesen nem esztétikai mérték. De lehet-e fontos társadalmi jelenséget, szociográfiai kérdést, például egy bányakatasztrófát (Kertész Péter: Márkushegy) vagy a diák—tanár viszonyt (Sulyok Katalin: Nem piszkos a kezük) négy-öt lap keretei között kibontani, föltárni és megmutatni? fgy jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy észrevegyük: az új írószemmel-nek nincs sok köze sem az irodalomhoz, sem a szociográfiához, sem a valóságfeltáró igényhez. A kötet írásainak zöme publicisztika, riport, tárca, interjú, nyilatkozat, vagyis a napilap huszonnégy órás vagy a hetilap hétszer huszonnégy órás halhatatlanságára apelláló és méltó írás. Hiányzik belőlük az elemzés, a kérdés többoldalú megközelítése, a személyes állásfoglalás. Puszta jelzések, legföljebb salamoni ítélkezések, elnagyolt általánosítások. Az írószemmel évről évre egyre jobban lemond az írók részvételéről, az irodalmi szociográfiáról, és mind hangsúlyosabban az újságírás műfajai felé tájékozódik. Önmagában nem volna baj, ha a szerkesztő jórészt a napi- és hetilapok hasábjairól válogatná össze a kötet anyagát. (Például Bertha Bulcsu — és mások — igényes és figyelemre méltó publicisztikát művelnek.) A baj az, hogy az új írószemmel darabjai között sok a teljesen érdektelen, közhelyeket mondó, általánosságok közt mozgó írás. A szerzőnek nem véleménye, hanem „beszélgetőpartnere” van. Az író puszta „nyilatkozatokat” gyűjt össze és illeszt egymás mellé. „Ezek csak közhelyek” — zárja le a szerző a közhelyek sorát, minden bizonnyal azért, hogy utána valami egyénit és személyeset mondjon. Sajnos, csak bólintani tudunk, mert később is csak közhelyeket mond. Más alkalommal érdekes indítás után így folytatja a szerző: „Hiszem viszont, hogy nem ez az általános, ezért választom az illetékesek megszólaltatásának módszerét.” És következik négy tételben négy „illetékes” megszólaltatása, élőbeszédnek szánt, eleven ember szájába adott, négy unalmas, száraz „szöveg”, „nyilatkozat”, amiből talán valamiféle általános kép kikerekedik, holott az olvasó éppen a különösre, az egyedire, az egyszerire, és nem a „tipikusra” kiváncsi. Az egymás mellé illesztett nyilatkozatok nem késztetnek gondolkodásra, az általánosságok nem ébresztenek önálló ítélet- alkotásra. Az író itt igen gyakran csak a ceruzát fogja a kezében, figyeli „beszélgetőpartnere” száját, jegyzi a szavait, már-már magával a ceruzával azonosul, s alkalmanként legföljebb stilizálja, átfogalmazza, írott szöveggé teszi — vagyis elrontja — az élőbeszédet. A kötet legtöbb írásából mind a kritikai állás- foglalás, mind az írói személyesség hiányzik. Hiszem, hogy a mai magyar valóságfeltáró irodalom színvonala és morális elkötelezettsége sokkal magasabb, mint amit az írószemmel 1983 prezentál. Talán néhány korábbi, keményebb hangú folyóirat-publikáció visszhangja riasztotta meg a szerkesztőt és a kiadót, hogy a magyar szociográfiai irodalom jeles hagyományai irányában folytassa a válogató-összeállító munkát? Nem tudom. De az nyilvánvaló, hogy a salamoni ítélkezés, a minuciózus egyensúlyozás, a közhelyek és általánosságok sorjáztatása hatástalan marad az olvasóra. Még egy dolgot szóvá kell tenni. Megjelenése után a kötet méltánytalanul nagy kritikai-ismertető visszhangot váltott ki a sajtóban. Amikor jelentős könyvek mellett csaknem közömbösen mennek el a recenzensek, amikor kiváló munkákra nem figyelnek a napilapok megszokott szem- lézői, meglepő volt az a fürge és kollegiális fogadtatás, amiben az új írószemmel részesült. Bár ezek a recenzensek sem hallgatták el jogos kritikai észrevételeiket és fenntartásaikat, mégis elgondolkoztató, hogy egy gyönge vagy közepes írásokat újraközlő antológia ma nagyobb figyelmet kap a sajtóban, mint valamely értékes, új és eredeti munka. (Kossuth Könyvkiadó, 1984) TÜSKÉS TIBOR 94
