Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰVÉSZET - Tamás László: Festő, pingáló, mesemondó, népi játékkészítő: Gubányi Imréné vallomása
sok szép népszokásra, amelyek már eltűntek a mai életből. Csak le kellett hunynom a szemem és mindent láttam magam előtt, amit később le kellett festenem. Most már teljesen benne vagyok a festészetben. Semmi bajom nincs, ha leülök dolgozni. Pedig mennyi mindent végigcsináltam. A szívem kifáradt, sok-sok éjszakai munka van benne. A festés mindig visszahozta az életkedvemet, mindig vígan, tiszta szívből dolgozom. — Bánszky Pál művészettörténész fedezett fel 1977-ben, és arra biztatott, hogy fessek még több képet, mert szeretne kiállítást rendezni a képeimből a kecskeméti Naiv Művészek Múzeumában. El is készült harminc képem. A végén már olyan fáradt voltam, hogy csak dalolva tudtam festeni a kimerültségtől, álmosságtól. Az utolsó kép nem akart megszületni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bevonulok nótájára csak megmozdul az ecsetem, így készült el a búcsúzkodó katonáról szóló képem. Utána megnyugodtam, s félálomban a reggelt vártam, hogy újra festhessek. A kecskeméti kiállítás után Homokmégyen, Kalocsán és a környező községekben láthatták képeimet. Kiskőrösön, Baján, a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, NSZK- ban, Kanadában, Svédországban is volt kiállításom. Néhány képem Japánba, Amerikába, az NSZK-ba került. — Azt akartam, hogy csak festéssel foglalkozhassak egész nap. így jött az ötletem, hogy beköltözöm Kalocsára. A város tanácselnöke segítségemre volt a lakás megszerzésében. Az elválás igen nehéz volt a szülőfalumtól, de a képek segítettek, erőt adtak. A Művelődési Központban többször felkértek játékkészítésre, mesemondásra, daltanításra. A nyári kézműves-táborba több hétig bejártam, ahol rongylabdát, csutkababát, papsapkát, csókát és sok érdekes népi játékot készítettünk a gyerekekkel. Éreztem, hogy szükség van a munkámra, örömet szerezhetek a gyerekeknek. Már a képeim is tudnak beszélni, pedig amikor elkezdtem, azt hittem, hogy csak számomra és unokáim számára jelentenek gyönyörűséget. Jóleső érzés, ha külföldiek keresnek fel, és alig értjük egymást, de a szemekben ott látni, hogy érzik, értik képeim lényegét. A kiállítás-megnyitók alkalmából sokan körülvesznek, a kérdésekre alig győzök választ adni, mert minden képnek megvan a maga története. A lakodalom, a fonóház, a temetés, a tollfosztás, a szerenádozás, a szüret, mind-mind fiatal éveimet idézik fel. A mai fiatalok el sem tudják képzelni az egykori paraszti munkát, a búzavetést, az aratást, gyűjtést, cséplést, de ha látják a képet, én elmesélem a történetét, az magával ragadja őket. Hál’ istennek megértem, hogy a nehéz súly lement a vállamról, a hosszú várakozás után nyugodt szívvel, tiszta lélekkel végezhetem azt, amire mindig vágytam. A betegségem sem érzem, ha jóízűen dolgozom. Úgy beleélem magam a régi idők szokásainak megfestésébe, hogy az idő múlását észre sem veszem. A leáldozó nap utolsó sugaraival süt rám. Most már a kapa nem gyötör, a képek tartják életem oszlopait. Nagyanyám gyakran mondta, hogy aki dalol, sohasem fárad el. Énekszó mellett festegetek, nem nehéz, mintha babot fejtenék. 86
