Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Orosz László: Király István: Intés az őrzőkhöz: Ady Endre költészete a világháború éveiben: [könyvismertetés]
SZEMLE KIRÁLY ISTVÁN: INTÉS az őrzőkhöz Ady Endre költészete a világháború éveiben 1970-ben jelent meg Király István Ady Endre című műve, amely a költő pályájának 1905-től 1912-ig terjedő szakaszát mutatta be. E mű legfőbb megállapításai azóta átmentek a köztudatba. Az „érzelmi forradalmiság” meg a „kétmeggyő- ződésű forradalmiság” ma már az iskolai tanításban is nélkülözhetetlen terminusok, éppúgy, mint az „esztétizáló modernség” és az „avantgárd modernség”, a „tudatosodott otthontalan- ság” és a „kiteljesedett otthontalanság”, az „úrrá lett magány” és a „leküzdött magány”, az „eltévesztett küldetés” és a „megtalált küldetés” Királytól kialakított és tartalommal megtöltött ellentétpárjai. Ezeket meg még számos lényegre világító, lényeget kiemelő megfogalmazását egyre inkább közkincsként használjuk; élnek ezekkel márazok is, akik nem is olvasták Király könyvét. Éppígyátment a köztudatba az 1970-es Ady-könyv előszavából a további két pályaszakasz lényegét megjelölő cím is: „a plebejus-népi forradalmiság” (1912—1914, „kiteljesedett forradalmi- ság”-nak is nevezi Király) és „a valóság forradalmára, az öntudatosodott imperializmusellenes forradalmár” (1914—1918). Az időrendet tekintve az első két pályaszakaszt tárgyaló 1970-es könyv után az 1912-től 1914-ig terjedő periódust bemutató következett volna. Ennek egyes részleteit már olvashattuk is Király 1974-ben megjelent, Hazafiság és forradalmiság című kötetében. (Egy forradalmi modell: Ady Endre: Margita élni akar; Ady és a kurucos-szabadságharcos örökség; A megkötöttség verse: Ady Endre: Sípja régi babonának). A szerző azonban egyelőre félretette ezt a részt. Mint az Intés az őrzőkhöz előszavában írja, ott kívánja majd tárgyalni az Ady-életmű legfőbb eszmei összetevőit: a pozitivizmusban továbbélő humanista-felvilágosult szellemi örökséget, a költészetben Baudelaire-rel kezdődő romantikus-irracionális kultúrkritikát és a magyar hagyományként jelentkező kurucos-szabadságharcos tradíciót, amelyeknek „kritikai elsajátítása, a valósággal való szembesítése, korszerű szinten való továbbgondolása s egybeolvasztása volt. . . Ady nagy tette.” (I. 8.) A közzétett (előbb említett) részlettanulmányok visszhangja azonban arról győzte meg, hogy ezeknek az eszmei összetevőknek az értékelése kapcsán sok minden még tisztázásra szorul, viták tárgya lehet.,,Szükségesnek tartottam tehát— írja — .hogy mielőtt könyvemnek végleges formát adnék, megvárjam ezen viták végét, atörténettudományi- eszmetörténeti, men tali tájtörténeti, történer- szociológiai kutatások továbbfolytatását, újabb eredményét. Félbeszakítottam a költő 1912— 1914 közti verseivel s az azok kapcsán felmerülő problémákkal való foglalkozást. A nyitottnak tekintett, vitatott kérdésektől kevésbé érintett 1914—1918 közti pályaszakasz tárgyalására tértem rá. így született meg ... a jelen tanulmány” (I. 8.) Az idézett mondatok — azt hiszem — jól érzékeltetik, milyen izgalmasnak Ígérkezik a mű második, közbülső része, amelyre — reméljük — nem kell túlságosan sokáig várnunk. Azt az olvasásukkor esetleg fölmerülő tévhitet azonban, mintha a „vitatott kérdésektől kevésbé érintett”, háború alatti pályaszakasz nem volna hasonlóan izgalmas, eleve cáfolnunk kell. Cáfolja ezt a hitet már maga a mű terjedelme is. Az 1905-től 1912-ig terjedő éveket, Ady költészetének első két periódusát elemző mű, amelynek a magyar irodalomtörténet-írásban páratlan alaposságát minden bírálója kiemelte, nem egészen 80 ív volt, a háború alatti pályaszakasz bemutatásához 120 ívre volt szüksége a -zerzőnek. Ady legjobb ismerői, legfogékonyabb olvasói igencsak egybehangzóan vallják: költészete a háborús években emelkedett a legmagasabbra. Németh László önéletrajzában így emlékezett A halottak élén című kötettel való találkozásra: „Ennél csodálatosabb verskötet az én kezemben nem volt azóta sem. Éveket, egy életet lehetett vándorolni benne, s még mindig maradt »ráismerni« való.” Életre szóló élménye volt Ady háború alatti költészete Fábry Zoltánnak is; az Ember az embertelenségben című költeményről írta: „Történelmi névadás volt. Egyszeri, felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes.” Sem Németh László, sem Fábry Zoltán nem volt szakmabeli irodalomtörténész. Nem stúdium tárgya volt számunkra a „költői üzenet”, hanem gondolkodásalakítás, jellemformálás, élet- modell. S ebben az értelemben Király sem csak irodalomtörténész. Több annál. Könyvének előszavában hitet tesz a mellett a meggyőződése mellett, hogy az irodalom kutatója akkor tölti be hivatását, ha a „hogyan kell hát élni” kérdésére is felelni kíván, ha „érvényes, hiteles alternatívákat, magatartásmintákat, életmódbeli orientációkat, értékvonzásokat, emberségpéldákat, azaz — világképet is keres a gondjaira bízott valóságanyagban, az irodalomban.” (I. 17.) Mint korábbi Ady-könyvében, ebben is az emberformáló igényű világképelemzés Király választott szemléletmódja. Ez az igény ebben a műben még teljesebben valósult meg, mint az előzőben. Elsősorban nem annak eredményeként, hogy a szerző szemléletmódja e tekintetben ha- tározottabbá vált, inkább azért, mert tárgya, Ady költészete gazdagodott emberi tartalomban s így emberformáló erőben a háború évei alatt. 87
