Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban

értékelt önéletírásokba ezek is belesimulnak, ezekkel együtt válnak a művek igazzá, teljessé.

Már az imént emlegetett szólások között is találunk nyelvjárásias jellegűeket. Például: kacsolódtam a gondolattal (Gémes Eszter 312)., nem ríj ezalatt a főd (uő.), mikor a felhőkben van az eső, akkor azt mondjuk már, hogy az eső csöngeti a lábát — de a szél még tolja tovább (G. Margit).

Még jellegzetesebb nyelvjárási elemek a tájszavak, embert, környezetet, szokásokat felidéző erejükkel. Jelentésüket az írók legtöbbször sejtetik — szövegmagyarázattal vagy zárójeles betoldással. Felsorolás helyett itt is csak néhányat emelek ki gyűjteményemből: „Végre halljuk, gyónnék édesanyámék, ácsánkodik: — Gyere már, nyissad az ajtót!” (Berényi Andrásné). Ez a példa a szó Jászságban használatos ,porol’ jelentését őrzi (ÚMTSz.). Vagy tudjuk, a Székelyföldön cinkának mondják a fiatal leányt (ÚMTSz): „eljöttünk, olyan cinkácskák, leányocskák, és játszottunk” — olvashatjuk Győri Klára tolla alól. A dücörög is ismert tájszó a köznyelvi döcög alapján, s a szöveg- összefüggésből is könnyű kitalálni jelentését: „egy nagyon kis köpcös asszonyt látok, széle-hossza egy, csak úgy dücörög.” De ahol szükséges, hosszabb magyarázatot kapunk: „apám köt két olyan hosszú és széles kosarat, ami elfér az ágy alatt, és farag alá olyan állványt, amire ráhelyezik, megerősítik, és kerekeken jár be az ágy alá, ez lesz a sipidli” (Berényi Andrásné) — az apró gyerekek fekvőhelye.

Az alkotó anyanyelvjárásának kiejtését, alaktanát legteljesebben az általam harmadik csoportba sorolt írások őrzik — persze irodalmi, csak a jellemző jegyeket feltüntető lejegyzésben. Ezeket úgy is felfoghatjuk, mint az adott nyelvváltozat „föl- kincseléseit” — ahogy a régiek a népköltészeti gyűjtést oly találóan nevezték. Gazda József könyvét tartom itt jó példának. A tudatosabb szépíró már csak eszközként használja nyelvjárását: akkor, ha szereplőit beszélteti, önmaga hangtalan belső beszédjét írja le, szereplője töprengésébe, észjárásába éli bele magát — ilyen például Gémes Eszter, aki irodalmi nyelven mesél, de társait mindig a saját, Szeged környéki nyelvhasználatukkal jellemzi. írása ily módon az írott és az élőbeszéd, az irodalmi leírás és nyelvjárási beszélgetés szép ötvözete.

AZ EMLÉKEZŐ ÍRÁSOK NYELVÉNEK HELYE ÉS ÉRTÉKE A NEMZETI NYELV RÉTEGZŐDÉSÉBEN

Áttekintésemben természetesen sok mindenről lehetett volna szólni. Dolgozatomban mégis inkább vázolni kívántam a lehetőségeket — s kérdéseimet, gondjaimat igyekeztem feltárni. Ezért hát számos izgalmas és fontos gondolatkörbe itt nem kaptam bele. Nem szóltam például arról, miként hatnak a népi emlékező prózára a felsőbb kulturális igények, az újabb irodalmi, félirodalmi termékek, az újságok, a rádió, s az igényes köznyelv befolyásoló tényezői, nem vállalkoztam részletekbe menő elemzésekre.

E vázlatos áttekintés után — befejezésképpen még egyszer utalok arra, hogy ez a viszonylag új műfaj — szélesebb olvasórétegek csak a 70-es évektől ismerkedhetnek vele, s értékelése is épp hogy csak megkezdődött — feltétlenül irodalmunk része. Nyelve az irodalmi, a szépirodalmi nyelv jelenségeinek körén belül tanulmányozandó. Hozzátéve ehhez a megállapításhoz azt is, hogy a népi emlékező próza az az irodalmi műfaj, amelynél közelebb az irodalom talán még sohasem állt a népnyelvhez, nyelvjárásokhoz. Érdekes paradoxon ez, hogy éppen a nyelvjárások lassú kiegyenlítődése idején szinte közvetlenül az irodalomba emelődik a legtisztább, legeredetibb népnyelv, tájnyelv.

83