Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Egy mindszenti halász a Tisza múlt századi halászatáról (Danicska József emlékiratait közzéteszi: Szilágyi Miklós)

EGY MINDSZENTI HALASZ A TISZA MŰLT SZÁZADI HALÁSZATÁRÓL

Amikor Herman Ottó klasszikus monográfiájának, a Magyar halászat könyvé-nek (1887) anyagát gyűjtötte, az ármentesítési munkálatok már a befejezéshez közeledtek. Nemcsak az őstörténeti következtetésekre és a középkori források megőrizte „mesterszavak" értelmezésére lehetőséget adó megfigyeléseit rögzítette tehát máig ható érvénnyel, hanem a halbőséget idéző, a múltat sirató legendákkal is találkozott, miközben munkájukról, tapasztalataikról faggatta a halászokat. Jellegzetesen egybeszövődött ugyan (különösen a helyenként már-már lírai hevületű „életképekben“, kevésbé a tárgyszerű leírásokban) ez a nosztalgikus múlt-szemlélet Herman nemzeti romantikában formálódott szabadságeszményével, azt mégsem vitathatjuk, hogy a „mesés múlt“ életteli, élénk színekkel festett képe a halászok szemléletében és képzeletében is benne gyökerezett. Hiszen azóta újra és újra ezzel a „mai“, erősen korlátozott lehetőségeket a „múlthoz“ mérő valóság-képpel találkozhattak a Herman kijelölte úton járó, egymást váltó néprajzos generációk. Pedig azóta az emberi emlékezettel elérhetetlen messzeségbe távolodott tőlünk a XIX.századi táj-átalakítás: a mai (és tegnapi) halászok legendái arról a korról szólnak, ahonnan az apák-nagyapák a régi, szép időkre emlékeztek!

DANICSKA JÓZSEF mindszenti öreg halász 1896körűi keletkezett emlékiratának forrásértékét, kivételes jelentőségét a múlt és a jelen közé a halászok nosztalgiáiból formálódott, a néprajzi leírások építette „híd“ ismeretében tudjuk igazán becsülni, hiszen a nosztalgiák „forrásvidékéről“ kapunk hiteles információt. Napi munkájának tapasztalatait és a „régi öregektől“ hallottakat írja Danicska, mégis a „mesék országához“ hasonlatosnak látja a néhány évtized alatt messze tűnt világot. A derék és szorgalmas halászok emberségének magasztalása, gyarlóságaik megértő mentegetése a hangulati meghatározója ennek a zsörtölődő múltidézésnek, valóság anyaga azonban nyersen hétköznapi: „hősei“ nem a hangulat ködében lebegnek. Ahogy minden paraszti emlékiratban, a munkáról és szórakozásról közölt információk függetlenedni látszanak a kesergésektől: fontosabb a „koncepcióval“ csak lazán összefüggő önértékük. Az i lyen, szóbeliségbe belegyökerező, az írásos megformálást gyötrődve próbálgató emlékezések értékét éppen az adja, hogy korántsem csak a szándékolt valóság értelmezés „példatárai“. Mert a hagyomány kényszerítette rendnek és a szóbeli elbeszélés belső logikájának engedelmeskedve sorakoztatja egymás mellé az emlékező a szociológiai-etnográfiai-technikai magyarázatait s az ezt megvilágító „sztorikat“, ha akarná sem tudná elhallgatni az olyan részleteket, melyek nem igazolják, vagy csak áttételesen igazolják a szándékolt „tézist“. Az olyan részleteket tehát, melyeket az „írástudó“ emlékezők a mondandójuk lendülete érdekében könnyű szívvel veszni hagynának, mert fölöslegesen megterhelnék, mozaikokra tördelnék az emlékiratot.

A paraszti emlékiratoknak a szándéktól — a koncepciótól — független önértékére azért kellett ez alkalommal általánosító érvénnyel utalnunk, mert a Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattárában megőrződött Danicska-kézirat „utóélete“ is tudománytörténeti tanulságot rejteget: a sikertelen szándékot, ennek századforduló körüli tudományos fogadtatását példázza. A világ dolgai iránt érdeklődő öreg halász, aki egyébként néhány ajándékkal is gyarapította a megszerveződő Néprajzi Múzeum gyűjteményét, ma már kideríthetetlen, milyen kapcsolatok révén, tagja lett a Magyar Természettudományi Társulatnak. Mert a halakról és halászatról szóló olvasmányait — mint írja — hibásnak és hiányosnak találta, a tévedések eloszlatása szándékával látott hozzá tapasztalatai „könyvvé“ formálásához. Nem a régi halászéletről akart elsősorban vallani, hanem a halpusztítás és a halvédelem napi aktualitású vitájában szerette volna a legdöntőbb — mert a legilletékesebb tanútól származó — érveket elmondani. A Társulatnak kiadásra felajánlott, a helyi plébános által „stilizált“ kéziratot a legilletékesebb: Herman Ottó kapta meg bírálatra, aki az érdemi állásfoglalás előtt levelet írt Danicskának, elkérte tőle az eredeti kéziratot, mert — nyilván okkal — érdemi változtatásokat gyanított. A ceruzával írott, a betűformálás, a mondatszerkesztés küzdelmét tükröző kézirat sem nyerte meg Herman tetszését, elutasító véleményt írt a Társulatnak. Kifogásolta, hogy Danicska „nagyon azon volt, hogy a közhalászoknak aranynál is becsesebb magyar nyelvezetét, amennyire csak lehetett, leginkább a napisajtó nyelvezetével helyettesítse“, és szakmunkához illő buzgalommal bírálta a halbiológiai és rendszertani tévedéseket (fájlalván, hogy a szerzőnek nem volt tudomása a „Magyar halászat könyvé“-ről).

67