Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Egy mindszenti halász a Tisza múlt századi halászatáról (Danicska József emlékiratait közzéteszi: Szilágyi Miklós)
Méltánytalan lenne, természetesen, ha az akkortájt még igencsak ritka „paraszti emlékirat“ műfaji jellemzőinek fel nem ismerése miatt az utókor elmarasztalásának árnyéka vetülne Herman Ottóra. Vitathatatlanul igaza volt: vállalt feladatát nem tudta megoldani az írásban gyakorlatlan s a szakirodalomban tájékozatlan öreg halász. És végső soron az is Hermannak köszönhető, hogy a kézirat nem osztozott a kiadhatatlan kéziratok sorsában, nem kallódott el, hanem az ő kézirat-hagyatékával együtt a Néprajzi Múzeumba került! Aligha minősül azonban a korszakos jelentőségű tudós „elmarasztalásának“, ha tudománytörténeti érdekességként állapítjuk meg: nincs nyoma, hogy a magánál tartott kéziratnak a halászok életével, munkarendjével, hiedelem-világával kapcsolatos részleteit figyelemre méltatta, s nagy monográfiája után írott dolgozataiba beépítette volna. Pedig a hat ember alkotta halászcsapat belső rendjéről, a halászgazda, a halászmester és a legények hierarchiájáról, a tanyavetés sorrendjének, az ünnep meghalászásának szokásjogáról, s különösen a friss állapotban értékesíthetetlen haltömeg tartósításáról (a halhasításról) olyan életteli leírásokat vetett papírra Danicska, melyek lényegesen gazdagították volna a halászat jogi viszonyairól kialakított képet. Bírálatában érdekesnek ítélte ugyan a „folklorisztikai elemeket“, Kálmány Lajos egykorú közleményének (A magyar halászok vízi ellenségei. Ethnographia, VI. 1895. 102—105.) ismeretében azonban akár „szenzációsnak“ is minősíthette volna a mitikus lényekről szóló, primér élményt megfogalmazó hiedelemtörténeteket. Nyilván elhomályosította ezeket a tartalmi értékeket a szándék megvalósu- latlansága, a megformálás kezdetlegessége miatt érzett tudósi kedvetlenség. A kézirat néhány tanulsága azonban mégis beszűrődött a halászat történetéről szóló szakirodalomba! Répássy Miklós, aki az Országos Halászati Felügyelőség vezetője, miniszteri osztálytanácsos, tehát a halvédelem és haltenyésztés nagy tekintélyű szakembere volt, 1903-ban „A Tisza halászata hajdan és most“ címmel értekezett a Halászat című szaklapban, s azt fejtegette, hogy a Tisza sokszor emlegetett legendás halbősége „nem volt folytonos, évről évre tartó, hanem csak időszakosan ismétlődő az árvizek kedvező vagy kedvezőtlen lefolyása szerint.“ Koronatanúja Danicska József volt: a halászati lehetőségek időszakonkénti különbségeiről, a halbőségről és a halastavak kiszáradásáról írott feljegyzéseit összevetette az egzakt vízmérési eredményekkel, s táblázatba foglalta az árvizek és a halászat összefüggését. Nem tudjuk, hogy honnan ismerte a kéziratot Répássy. Azt viszont megállapíthatjuk: csak arra figyelt fel, ami a maga koncepcióját erősítette; egyéb tartalmi értékeit ő is említetlenül hagyta. A halászat néprajzi kutatása pedig (a legutóbbi időkig) Répássy gondolatébresztő dolgozatát hagyta említetlenül, következésképpen: Danicska „figyelemre méltatott“ megjegyzései is feledésbe merültek. A közel 100 gépelt oldalnyi kéziratból ez alkalommal néhány, önmagában is értelmezhető szemelvényt közlünk; elsősorban azokat a részleteket, amelyeket Répássy Miklós annak idején nem vett figyelembe. Arra törekedtünk, hogy a halászélet belső rendjét bemutató leírásokból minél sokoldalúbb, s a túlzott „szakszerűségtől“ is mentes kép kerekedjék ki. A közlés természetesen nem lehet betűhív: Danicska olyan ortográfiái és központozási következetlenséggel írt, hogy szövegének értelmezése a népi halászat szakszókincsének ismerete híján már-már lehetetlen. A mondatszerkesztés zavarait is igyekeztünk óvatosan elsimítani. Az itt olvasható szöveg tehát az Alsó-Tisza halászatát a szakirodalomból is, az öreg halászok emlékezéseiből is ismerő néprajzos „olvasási javaslata“. A stílus és a mondatszerkesztés a — korrekciók ellenére — olyan maradt, amilyennek Herman Ottó elmarasztalólag jellemezte: keresetten hivataloskodó. SZILÁGYI MIKLÓS A halászok igen derék, szorgalmas és vallásos emberek voltak. Káromlástól és ehhez tartozandó rossz cselekményektől tartózkodtak, a halászatot oly példás rendben gyakorolták, hogy a mostaniaknak is díszükre válna. Minden halásznak, aki bandában halászott, egyszer elmondták mi a teendője, és azt föltétlenül teljesítenie kellett, mintha az előírva lett volna neki. Hogy szorgalmasan dolgoztak, azt azzal is igazolták azon időkben, mert a halászatot úgy éjjel, mint nappal nagyon csekély pihenést engedve maguknak, gyakorolták. A halászat folyton gyakorlása lebegett szemeik előtt. Sőt még a hazajárás idejét is úgy gazdálkodták meg, hogy a folyók partján nádgunyhókat építettek, ahol egy kevés időre lepihentek. Nemcsak hálóikat tudták rendesen megkészíteni, hanem halászhajóikat is — melyeket dunahajó néven neveztek — maguk csinálták meg, (melyeket most nem a halászok, hanem a hajóácsok készítik). Ezen hajó nevét onnét vette, hogy a Dunáról kelt 68
