Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (1970-1982)

NÉPDALKUTATÁS

A dalkutatás műfaji-tematikai okokból maradt utoljára, holott fontosságát tekintve éppenhogy az elsők között volna a helye. Bartók és Kodály munkássága nyomán a magyar népzenekutatás is rangos helyet vívott ki magának; Kiss Lajos és a zentai kutatók révén felzárkózott a jugoszláviai magyar népdalkutatás is, beleértve a szövegvizsgálatok témakörét is. Kiss Lajos és a zentai kutatók népdalkiadványai — mint már említettük — részben a vizsgált korszak előtti időkre estek, ezekre nem utalunk most vissza, a viszonylag újabbakat tekintjük át. (Sajnos, Király Ernő jórészt gyakorlati célú népdalkiadványait nem sikerült megszereznem, így azokra adatok híján nem térhetek ki.)

A legújabb jugoszláviai népdalkiadványokra — főként az önállóan megjelent, vegyes lírai gyűjteményekre — a területi elv a jellemző, így beszámolhatunk horgost (Kiss, 1974), zentai (Burány—Fábri—Tripolszky—Bodor, 1972), Duna menti (Székely, 1981) és a Vajdaság egészére kiterjedő (Bodor—Tripolsky, 1978) publikációkról, melyek révén — a népballadákhoz hasonlóan — nagyjából kiegyenlített területi elterjedési kép kezd kialakulni. Ezek nagyobb részénél a területi elv másikkal is kiegészül, így az 1972-es zentai voltaképpen 99 katonadalt tartalmaz (jelentős mértékben nők szájáról és ennek következtében kissé „visszacivilesedett” formában lejegyezve); az 1981-es Duna menti antológia pedig szokásleírásokat, táncokat, balladákat, általában tehát vegyes folklóranyagot rejteget, de éppen itt a régi panaszénekek mellett eddig csak kevéssé vagy egyáltalán nem ismert aratódalokat és munkamondókákát is találhatunk. Egyéb szempontból (balladák, rabénekek, katonadalok stb.) is kiaknázható ez a kis gyűjtemény, melynek szerzője ügyelt a társadalmi háttér felvázolására is. Az 1978-as zentai vegyes gyűjtemény voltaképpen két helyben megrendezett vetélkedő gyümölcse; a dallamokat a Járdányi-féle tipológiai rendben sorolták és néhány általános megállapítást is tesznek; nevezetesen: a dallamok csaknem mind az új stílusréteghez tartoznak, többségük feszes ritmusú, díszítettségük minimális. Akülönböző korú énekesek közül a60—70 év közöttiek bizonyultak a legjobb előadóknak, a biztos intonálás és előadás általában nagyobb anyagismerettel párosult.

A Bartók nyomában Horgoson gyűjtött 400 dallamból Kiss Lajos 1974-es kiadványában csak 168-at tett közzé, és egyebek között a pásztorok nagy énektudását hangsúlyozta. A balladáknál már említett Burány-féle 1977-es gyűjtemény is elsősorban e foglalkozás énekeseire épít, és utóbb külön is megvizsgálták egy juhászcsalád dalait (Tripolszky, 1976); hasonló eredményre jutottak, mint Magyarországon (Nagy-Szta- reczky, 1972). Jóval nehezebb dolgunk volt Lábadi Károllyal, amikor a halászdalok gyűjtésébe kezdtünk, bár Kopácson még most is találtunk annyit, amennyit épp száz évvel azelőtt Komáromban Herman Ottó, de a számuk meg sem közelítette a pásztordalokét. Voltaképpen halódó, alkalmi és nem hivatásos jellegű foglalkozásról van szó, ráadásul a halász nincs is személyes kapcsolatban a kifogott állattal, anyagilag sem felelős érte, mint a pásztor, de más a munkamódja, társulási formája és az egész életvitele is. (Katona, 1980—81.)

Mintha csak Kálmány Lajos útmutatásait követték volna, feltűnően élénk volt az érdeklődés a katonadal ok iránt, igaz, csak a Vajdaságban, a szlavóniai és a drávaszög i ismereteink e tekintetben minimálisak. Az említett 1972-es önálló zentai dalcskönyvön kívül 101 újonnan gyűjtött katonadalból is jelent meg kisebb válogatás (Balog—Kónya, 1978), a szerzők egyike (Kónya, 1976) 40 katonadal példája alapján vizsgálja az aktualizálást és általános érvényű megállapításokat is tesz: minőségi szempontból megkülönböztet mikro- és makro-aktualizálást, az utóbbi a fontosabb (műfaji keveredést, egyéni élményhátteret is jelenthet); mindez egy adott időszak menetében zajlik és a változá87