Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - MŰHELY - Kamarás István: Rögeszmék Bakonyoszlopon (Olvasótábori krónika lábjegyzetekkel)

lenne, mert ezt az olvasótábort valahogyan folytatni kell! Különben én nagyon bírtam a táborban Cs. Bélát, és meg is értettem. Csak a színpadon torkoltam le mint papucsférjet, mint házisárkány. Most azon gondolkodom, hogy írok is neki levelet. Aztán, amikor üdülni voltunk, egy pomázi könyvesboltocskában megláttam a mesekönyvedet, és olyan jó érzés fogott el, nem is tudom miért. Igaz, hogy mesekönyv, és anyu meg is jegyezte, hogy már tizenhat éves vagyok, de nekem azért is tetszik, mert arról a jóságos házisárkányról nekem megint Cs. Béla jutott eszembe, hogy ő is olyan jó érzésű gyerek, mint ez a Dr. Privoda Béla. Nekem még mindig a tábor jár az eszemben, nem lehetne mégis összehozni ezt a társaságot, például azzal, hogy leméritek, mennyit fejlődtünk egy év alatt?”

„Az olvasótábor egy színfolt a gyerekek életében. Egy lehetőség, a baj csak az, hogy többet hisz magáról, mint amire képes, többet hisz a gyerekek nevelhetőségéről, meglévő állapotukból való kibillenthetőségükről. Én pótcselekvésnek tartom a koncepciót kiötlők részéről is, a csoportvezetők részéről is, ugyanis itt a táborban sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint bárhol ebben a mai magyar krecliben. Viszont az is igaz, hogy a gyerekek itt sem maguk választanak az értékek közül, hanem mi kínáljuk fel azt, amit legfontosabbnak tartunk. Amit eddig elértünk a bakonyoszlopi táborban, azt nagyon nehéz lenne úgy meghaladni, hogy érdemes legyen továbbfolytatni. Rengeteg mindent megvalósítottunk, és nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt kellőképpen meg lehessen újítani. Az osztódással szaporodva változatban hiszek. Ha valaki tábort akar csinálni, az most már más táborokban is kipróbálhatja magát. A másik dolog az, hogy amennyire jó dolog, hogy ilyen bőkezűen ellátva és ekkora apparátussal működhettünk, zavaró is az, mert nincs miért harcolni, beálltunk egy sima futású vágányra.”

„Nem hiszem, hogy ezekkel az olvasótábori manőverekkel változtatni lehetne a jelenlegi helyzeten, mégis azt mondom: csinálni kell! Mindaddig, amíg ezek a kezdeményezések elszigetelt próbálkozások maradnak, és a közoktatásban alig vagy sehogy sem használják fel eredményeinket. Minden értelmiséginek feladata volna saját műveltségének közvetítése, de jelenleg hiányzik az ösztönzés ennek a közvetítő szerepnek a betöltésére. Ehelyett csináljuk az olvasótábort. Az alapvető dilemma az, hogy kell-e ezt nekünk csinálni, illetve, hogy nekünk kell-e ezt csinálni? Ami engem legkiváltképpen izgat, az a megütött hang folytathatatlansága Egy levél, két levél, három levél .. . Borzasztó, hogy néhány gyerekben elkezd valami gomolyogni, és aztán nem tud vele mit kezdeni, levelet ír, és én nem tudok mit kezdeni az egésszel. A tábor elején nyíltabban meg kellene fogalmazni, hogy mi az, amire törekszünk, és nem lenne szabad hangsúlyozni a baráti attitűdöt, és a folytathatóságot sem. Azt kellene erősíteni bennük, hogy valami iránt érdeklődővé akarjuk tenni őket, valami olyasmit szeretnénk együtt csinálni, amire érdemes lesz majd visszaemlékezni, és persze nem elzárni annak a lehetőségét, hogy találkozzunk még, de ezek a két hetek csak elindítói valaminek, aminek folytatására abszolút alkalmatlanok vagyunk.”

Nem akarok semmit sem hozzátenni F. Viktória, Heit Gábor és Nagy Attila gondolataihoz. Nemcsak azért, mert túlságosan is sokszor volt enyém az utolsó szó (mert rám hagyták, mert nekem adták, mert magamhoz ragadtam) a bakonyoszlopi olvasótáborok összesen ötvennyolc napja alatt, hanem azért is, mert ehhez csupán Vidra Szabó Ferenc olvasótábori riportjának címét fűzhetném hozzá: igen, az olvasótábor nem lehet más, mint „két hét lelkiismeretfurdalás”.

74