Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - MŰHELY - Kamarás István: Rögeszmék Bakonyoszlopon (Olvasótábori krónika lábjegyzetekkel)

„csak” egy vers, de tetszik, mert „jópofa”. „Most lelkem: ember, mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam.” Rámnéznek, hogy komolyan gondolom-e. Jelzem, igen. Bizonyításképpen kikerestetem velük a költeményt olvasótábori szöveggyűjteményünkből. Egy önként vállalkozó, aki úgy érzi, bele tudja magát képzelni ennek az elefántnak a helyébe, még egyszer felolvassa. Félretesszük azzal, hogy még visszatérünk rá.

Altatók, bűvölök, varázsigék, az ellenséget földbeéneklő Vejnemöjnen következik, majd a Bedőmajor—Szemernyecsörnye szárnyvonal elárvult vasútállomásai, a feltámasztandó tetszhalottak. Tervünk a következő: egy arra tévedő kóbor mozdony végigmegy az elhagyott szárnyvonalon, és az állomások feltámadnak. Ahhoz, hogy feltámadhassanak, „személyeknek” kell lenniük, „léleknek” kell beléjük költözni. Ki-ki adja hát ,,rokonlelkét”egy-egyelárvult állomásnak. Pista leszKerkateskánd gyermekotthon, Egon Kerkateskánd italbolt, Ildikó Kerkateskánd temető, Jóska Herményvölgy víztorony, Ádám Kerkaszentkirály szeszfőzde, Lívia Tornafölde tejbegyűjtő, Juci Tornafölde gyógyszertár, Judit agyagbánya bejáró, Gábor Szemernyecsörnye szőlőhegy, Irén Szemernyecsörnye harangláb.

Másnap meginterjúvoljuk a kígyót, a cincért, a kovát, valamint a holdat és napot, mit gondolnak erről az elefántról. Most már következhet az első nekifutás: Ki mondhatja ezt, hogy „Elefánt voltam . ..”, és ami ezután következik? Hát az elefánt, talán a költő, az ember... Különösen J. Karcsi van elemében. Már közel járunk a megfejtéshez, amikor arra kérem őket, tegyük még félre, aludjunk rá még egyet. Váltás: a madaraknak prédikáló Szent Ferenc alakja bukkan fel, aztán egy egészen különleges zenét hallunk, történetesen egy ferences zeneszerzőtől: egy karácsonyi mise részletét. Barokk zene és mégsem, hiszen havasi kürt és doromb is megszólal benne, váltakozik a latin és szlovák nyelvű ének, a „nagy művészet” és a népművészet sajátos ötvözete, „kará- csony-show” ferences módra. Befejezésképpen felállnak egymás mellé a vasútállomások olyan pózban, hogy rájuk lehessen ismerni. És megtörténik a csoda. Arra téved egy kóbor mozdony, Vidra Szabó Ferenc személyében, elhaladtakor az állókép-állomások élőképekké, mozgóképekké válnak. Most már csak gyakorolni kell, hogy a csodát társaiknak megmutathassuk.

A harmadik alkalommal (ezen a napon) J. Karcsi megfejti a művet: az emberi elefántból eltorzult ember lett, elveszett a paradicsom. Ezen felbuzdulva megpróbálkozunk a farkassá változó szarvassal is, József Attila Bánat című versével. Kapisgálják. Ismét felcsendül a ferences Pascha zenéje, majd a Missa bantou (ezzel fogadtam őket bemutatkozásomkor), egy francia karácsonyi gyermekdal, majd a gúnydallá „aljasuló” John Brown dalt halljuk Joan Baez előadásában. Melyik miért tetszik? „Zenét” hallunk ezután is, ám a hangszer ezúttal egy írógép, az „előadóművész” pedig Wolfné, akinek, erre figyelmeztet Örkény, meg kell jegyeznünk a nevét. Megint megpróbálkozunk a varázslással, ezúttal kéménye is van a mozdonynak, Balogh Marika kisfia (a „mozdony” nyakában). A „kémény” sorra megsimogatja a tetszhalott állomások arcát, és azok megélemednek.

(26) DEMOKRÁCIA. „Ki mikor kapott utoljára pofont?”, kérdezi Nagy Attila szépreményű társait a Gazdag Gyula filmben elcsattanó pofon kapcsán. D. Erzsi anyukájától, K. Tamás a szakoktatótól, aki „állandóan üti a gyerekeket, és mindenkinek azt mondja: tökön rúglak”. „Nálunk nincs pofon, — újságolja N. Csaba — csak be kell dőlni kilencven fokba, és van egy darab drót, azzal kapunk. Van az asztalán három vezeték: egy egyeres, egy háromeres és egy öteres, ezek a fokozatok, és van még az ötkilós kalapács. Amikor a sapkáját földhöz vágja és megtiporja, akkor már mindenki menekül, mert se lát, se hall, annyira hülye.” „És nem lehet semmit se tenni ellene?”

69