Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Kocsis István: Széchenyi István (Monodráma - I.)
legjobb tanítványomnak tartottam. Jó politikusnak. Tiszta szív és rövid ész, ez vagy te, Miklós! Előre jön; könyörgő hangon. Te drága lélek, Wesselényi! Miklós öcsém, testvérem! Hallgass végig legalább; ne csattanj fel, ne átkozódj, hanem vitatkozz velem. Tedd meg barátságunkért! Jól figyelj! Míg a kormány, a császár, Metternich készek engedményekre, ne támadd őket. Első legyen számunkra, hogy hazánkat nyomorult állásából kilábaltassuk. Ha majd erősek leszünk, nem lesz szükségünk kompromisszumokra. Magas lóról beszélünk majd akkor. De addig veszélyes a melldöngetés, a meggondolatlan hazafiaskodás. Miklós lelkem! Ne hagyj magamra! Nem kell mindig és mindenáron veszekedni és ujjat húzni a kormánnyal. A kormány egyelőre erősebb, mint mi, mi jogon hagyod ezt számításon kívül. Feladatunk ennyi most: erőssé válni. És éretté. A nép még nem nagykorú. Még mindig nem érted? Mondom, nem nagykorú még a nép. Nem önhibájából, persze, hogy nem. (Hosszabb szünet.) Miért akarsz te mindenáron tragikus hőssé válni? Mindenáron és öncélúan? Hogy egy majdani jótollú drámaíró drámát írhasson rólad? Az ország sínyli meg, ha útjaink ketté válnak. Legyint. Megfordul; fel-alá sétál. Független, és erős, mint a sas. Nehogy lelőjék. Nem vigyázhatok rá, az országgyűlésre sem vigyázhatok, indulnom kell ismét az Al-Dunára sziklákat robbantgatni, szerb, török és román politikusokkal tárgyalni, hogy a Duna szabályozását mindenütt elvégeztethessük. (Ingerülten.) Crescence szeret, vagy nem szeret? Nem azt kívánom én, hogy a karjaimba vesse magát. Testvéri szeretetet kérek. (Felkacag.) Én mint boldogtalan szerelmes. Petrarca-követő. Bűnhődöm e reménytelen szerelemmel a Caroline ellen elkövetett vétkemért? Rátapostam a Caroline szívére, Crescence is tapos most az enyémen. Crescence is öntudatlanul, mint én akkor. Miért nem menekülök ettől a szerelemtől? Nem hiszek abban, hogy a boldogtalan szerelem nemesíti, erősíti a lelket. (Indulatosan.) Miért nincs kedvem még megcsalni se Crescence-ot? Mi vagyok én? Szánalomra méltó a szerelmem. (Szünet.) Még szerencse, hogy indulnom kell az Al- Dunára. Annyi bajom lesz, annyi munkám, hogy minden gondomat-bajomat elfelejtem. Ó, itthon is képes vagyok én hajszolni magam! Nem véletlenül. Nagy most már a tét. A tét most már: az Ország. Folytatom, amit elkezdtem, akár óhajt engem nemzetem megváltónak, akár nem. De méltóképpen viszonyulok-e küzdőtársaimhoz? Wesselényihez például? Hátha neki van igaza? (Kiabálva.) Nincs igaza. Önfejű. Engem érdekelnek az ellenérvek, őt nem. Én győzelemben gondolkodom, mindent annak rendelek alá, s tudom, hogy a kis győzelmek vezetnek el a nagyhoz, őt mintha csak a harc érdekelné: a fényessége, a minősége, a dicsősége. De mit ér a legdicsőbb, legférfiasabb küzdelem, ha vereség a vége? Ó, sokat hibázom én is. Még szerencse, hogy nem bocsátom meg magamnak. írok, és nem hiszek a szóban, se a leírtban, se a kimondottban. És mindig a leglényegesebb kifejezhetetlen szavakkal: az új gondolat. Aki eredeti gondolatot fogalmaz meg, az dadog, aki másokat idéz, az folyékonyan beszél. Irtózom a leegyszerűsítéstől. Újabb és újabb könyveket kell írnom, hogy a maga bonyolultságában fogalmazzam meg, amit az előzőkben leegyszerűsítettem. A Hitellel szembeni elégedetlenségem íratta velem a Világot, a Világgal szembeni elégedetlenségem íratta velem a Stádiumot. A Stádium sem elég jó. Túl határozott benne a hangvételem; meg mertem fogalmazni benne fejlődésünk tizenkét törvényét, mint egy modern Mózes. (Felnevet.) Vannak már szép számmal, akiknek én vagyok az eszményképük. Szegényekért ki kellene pusztítanom minden szánalomra méltót a lelkemből. Hogy olyanná válhassak, amilyennek látnak. Amilyennek egyébként mindig is akartam magam. (Hosszabb szünet, majd nagyon komolyan.) Wesselényi jobb. Csak nem politikusnak való. Tragikus életre, szép vereségre, nagyszerű halálra született. A politika rettenetes, utálatos játékszabályait 28
