Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - Kocsis István: Széchenyi István (Monodráma - I.)

keltern érte — és egyéb bűneimért — étlen-szomjan La Trappe kolostorában. Jártányi erőm nem maradt: Wesselényi Miklós hozott ki a kolostorból — a vállán. Vissza kellene mennem! Visszamehettem volna, de... De milyen jogon? Milyen jogon? Ez a kérdés zsibbasztotta el lábam és lelkem, valahányszor megindultam visszafelé. Nekem az már nem adatik meg, az a fajta bú'nhődés már nekem nem adatik meg, mert én már felfogtam, hogy nemcsak Caroline-ért vagyok felelős, sorvadó nemzeti létünkért is; Caroline meghalt, fiúi szeretetemmel soha eléggé nem támogatott apám meghalt, akiket harctéren halálba vezettem, meghaltak, de nemzetem még csak agonizál: míg van benne élet, mily jogon menekülhetnék La Trappe-ba, hiszen én még fogadalmat is tettem, hogy ha más nem, akkor én, a méltatlan odamerészkedem gyógyítani a már halálnak szánt nemzetemet. (Szünet.) Hogyan? A hogyanokra azóta is keresem a válaszokat, és szorgalmasan lejegyzem, ha felcsillan egy-egy mentő gondolat. Nem tervezgetni, hanem alapokat lerakni nehéz. Ha már szilárd alapra szorgos kezek raknák nemzeti biztonságunk köveit, indulhatnék boldognak La Trappe-ba. De addig? Addig nem vezekelnem, hanem cselekednem, dolgoznom keli, minden igaz embert társnak megszereznem. A Wesselényi Miklósokat. (Elmosolyodik.) Wesselényi Miklós! Pofonokkal élesztgeti a beteget, de mert gyöngédek a pofonai, elnézem neki.

Leül egy karosszékbe; egészen megenyhülten.

Az öncélú erőpróbákat is abba illene már hagynom. Nem megy, képtelen vagyok abbahagyni őket, pedig nevetségesek. Hát nem nevetséges, ahogy legutóbb is Londonban eldöntöttem, hogy márpedig én a Wauxhall-hídtól a Westminster-hídig úszom. Mennyi lehet köztük? Jó másfél mérföld. Úsztam kitartóan, nehogy gyengeséggel vádolhassam meg magam. Azt hiszem, már-már beteges tünetnek tekinthető, hogy bárhol a világon folyó kerül az utamba, át is úszom ... Mi lenne, ha egyszer szépen átsétálnék a hídon, mint bárki más. Ki kellene próbálnom, hátha nem pusztulok bele az önmagámnak tett szemrehányásokba. Harmincnégy éves vagyok, és gyakran viselkedem kamaszként. Hol kamaszként, hol koravénként. Reggeltől estig nyakig országmentő gondokban, de este Brühl grófot vad gyermekként kihívtam párbajra, mert fel mert háborodni, miután az angol követ bálján kétszer is a lábára léptem. (Felkacag.) Én és a józan viselkedés! Morvay kapitánytól tegnap levelet kaptam, hogy most már elfogadja körülbelül egy éve tett ajánlatomat: ha évente fizetek neki száz aranyat, ő maga elé enged: helyette engem fognak előléptetni őrnaggyá. A legnevetségesebb az, hogy három éve ezt az ajánlatot halálosan komolyan gondoltam. Fizetni akartam, hogy a császárt nagyobb felelősséggel: őrnagyként szolgálhassam. Ó, ennél szánalmasabb ajánlatom is volt: Simonyi óbesternek ötszáz aranyat akartam adni, hogy Bécsben nekem őrnagyi rangot vásároljon. írjak most néhány tréfás sort Morvaynak, vagy ne is válaszoljak a levelére? (Továbbra is vidáman.) Amiken ma már jóízűen tudok nevetni, de amikre évekkel ezelőtt még halálosan komolyan gondoltam! Vegyünk csak sorra néhányat. A hadseregben... Hát a hadseregben sem több,sem kevesebb nem akartam lenni, minta birodalmi sereg főparancsnoka! És természetesen ráadásnak: győztes csaták, világhír, napóleonkodás. A civil életben két hatalmas célom volt; egyik: megházasodni, a másik: a házasságkötést mindenáron elkerülni. Diplomáciai pályán ... Előbb természetesen londoni nagykövet akartam lenni, nagy szerényen későbbre terveztem a külügyminiszteri tárca átvételét. Ó, örökmozgó világjáró is akartam lenni. És miért ne akartam volna erdőben lakó világgyűlölő remete is lenni?... És igen, a politikai életben előbb pártalapító pártvezér, majd birodalmi főkancellár. És szabad óráimat minek szenteltem volna? Mi másnak, mint a kor legjobb költeményei és drámái megírásának? (Jóízűen kacag.) A többire nem emlékszem.

10