Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Kocsis István: Széchenyi István (Monodráma - I.)
Életem leglényegesebb kérdése most: kvietálok, vagy megmaradok katonának? Iskolának nem rossz a hadsereg. Megtanít élni a manipuláció rettenetes fegyverével. Egy közkatonát, kit erőszakkal soroztak be, — akármennyire hihetetlen! — úgy meg lehet szegényíteni lélekben, hogy a végén „hősként” löveti agyon magát a csatatéren, bár fogalma sincs, miért. Járkálni kezd fel-alá. Folytassuk! Milyen is a világ, melyben Széchenyi István őgrófsága és őkapitánysága nem valami jól érzi magát. Vajon csak a hadseregben sikerül oly könnyedén semmivé szegényíteni az emberi lelket? A történelem rengeteg példával igazolja, hogy a népeket mily könnyű elnyomni, mily könnyű öntudatukat elsorvasztani. Legkézenfekvőbb bizonyítékul itt a magyarság mai helyzete. E nép fiai torkúkszakadtából éljenzik a királyt és ősi alkotmányukat — és nincs is igazi nemzeti létük. Latinul beszélnek az országgyűlésen, s e félkegyelműségre még büszkék is. Ha magyar politikus volnék? (Felnevet.) A politikához én annyit értek, mint a ló az ábécéhez. Ha politikáról van szó, csak aforizmák jutnak eszembe. Ilyen hazugok: ha egy kormány semmit nem tesz a nép boldogulásáért, nehéz helyzetében senki sem fogja kockáztatni életét, hogy megvédje. Egy fészkes fenét! A nép ily helyzetben is vérét áldozza — parancsra, melyet megtagadni nem mer. (Megáll; rövid szünet után nagyon komolyan.) Sokan biztatnak, álljak ki a politikai élet mezejére. Én mint politikus, én méltatlan. Az igazi politikus egy nemzetet képvisel, nemzete nevében szól, cselekszik. Aki erre a pályára lép, annak Jézus Krisztus tulajdonságaival kell bírnia. Ó, Istenem, én, a szerelmi kalandok és párbajok felelőtlen hőse, aki még huszárkapitánynak sem megbízható ... Nincs egyetlen elhivatott politikusa e népnek! Ha tiszta, önzetlen, krisztusi jellem volnék, megpróbálnám felrázni halálos álmából! Ó, én méltatlan, én szerencsétlen, én senki! S ha le is tudnám győzni hírhedt akaraterőmmel senki önmagamat!? Van még magyarság? Én magyar vagyok-e? (Indulatosan.) Válaszolni! Vállalom-e, hogy magyar vagyok, vagy nem vállalom?! Ezt itt kell eldöntenem, most kell eldöntenem, nem egy bécsi udvari bálon kell eldöntenem. (Töpreng.) Sopron megyét ismerem legjobban, mely részben az én tulajdonom, benne Nagycenket, mert onnan kormányzóm a környéket, bizony méltatlanul. Debrecent ismerem, mert itt állomásozik ezre- dem, meg Pestet és Budát, hol sokszor megfordultam ... De az egész országot be- cseliengtem — s hol láttam valóban vigasztalót? Micsoda képviselői lehettek ennek a népnek az utóbbi századokban! Közösségben élünk az osztrákokkal, csehekkel, számtalan népcsoporttal, a Habsburg-birodalom legnagyobb országa népeként; többen vagyunk, mint az osztrákok, többen, mint a csehek, és nem élünk többségi lehetőségeinkkel. Utazásaim alatt tapasztaltam, hogy a világ azt hiszi: Magyarország Ausztria egyik tartománya. A Habsburg-birodalmat osztrák birodalomnak nevezték tudatlanságukban, vagy egyenesen Ausztriának. Szentséges Isten! Ha egy halálra sebzett embert sorsára hagynék, meg tudnám-e bocsátani magamnak? Hogy egy haldokló nemzetet sorsára hagyok — ezt meg fogom-e tudni bocsátani magamnak? De miért éppen én?! Negyven évvel ezelőtt állítólag ez a nemzet még képes volt visszaütni II. József császárnak, ki meg sem koronáztatta magát magyar királynak elbizakodottságában, s aki ki merte jelenteni, hogy bár a birodalomnak nem a legnagyobb létszámú népcsoportja az örökös tartományok németsége, de minden bizonnyal legéletképesebb, legcivilizáltabb, leggazdagabb, hát váljék mindenki németté ... és szabaddá. Szabaddá és halottá. Szabad halottá. Akkor az én népem még képes volt talpra állni, s akkorát kiáltani, hogy II. József, szegény, megsiketült tőle, és sietve takarodót fújt nagyausztriai álmainak. S azután? A magyarság miért vonult vissza halálos ágyába? Miért nem törődik nyelvével, kultúrájával, hagyományaival? Miért nincs itt kultusza a magyar irodalomnak — mely már nem is olyan fiatal, és erős és fejlődőképes, csak nem 8
