Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Kocsis István: Széchenyi István (Monodráma - I.)
Lichtenstein hercegkisasszony készül kikosarazni? Miért ne kosarazna ki? Férjnek való vagyok én? Ha szerelemre nem is, de szeretetre legalább képes vagyok? Caroline sógornőmnek tönkre tettem az életét: magamba bolondítottám, aztán továbbálltam. Ő maradt meggyalázott hírnevével, én délcegen lépdeltem tovább újabb hódításom dicsőségével. Tudod, ki vagy te, Széchenyi István? Képtelen vagy felelni a kérdésre, mi? Az az okos angol vénlány, lady Caroline Lamb szépen a szemedbe is mondta, hogy mi vagy, amikor éppen London legelőkelőbb szépasszonyait próbálgattam elkápráztatni. Nos, minek is festett le? Tapasztalatlan vagyok, könnyelmű, bár szellemes és művelt; elveim nincsenek, hölgytársaság szórakoztatására azért még megfelelő vagyok; örök szerelemre is képes vagyok — oly tartós szerelemre, mely állandóan változtatja tárgyát. Megáll; majd ingerülten. Nincs valami nagy véleményem önmagámról, de az ezred tisztjei között én egy Arisztotelész vagyok. Hogy aztán ne tudjak örülni még a tudásomnak se. Szégyellem a tudásomat. Pedig csak unalmamban tanulok. Franciául meg azért tanultam meg, mert a nőket franciával könnyebb levenni a lábukról, mint magyarral vagy némettel. Magyarul azért tanultam meg, hogy tetszeleghessek magam előtt, hogy fajtám nyelvét is tudom. S hogy tetszeleghessek a jobbágyaim előtt. S hogy kedvemre gyűlölhessem azokat a magyar főrendűeket, akik nem tudnak népük nyelvén. Mert ilyen állat is van: magyar mágnás, aki nem tud magyarul. (Öngúnnyal.J Én vagyok tehát az, akinek feltett szándéka, hogy elégedett legyen önmagával. Tanulok, olvasok, világot látni megyek, hogy elégedett lehessek önmagámmal. (Szünet.) Ha húszéves volnék, nem volnék most elégedetlen önmagámmal, de harminckettő vagyok. S mily dicső teendő vár énrám a mai napon? Levelet írok Henriette-nek, melyben lábai elé omolok, hogy legalább megvessen, ha már rossz hírnevemre hivatkozva szülei őt is ráveszik, hogy kikosarazzon. (Legyint, majd elterpeszkedik egy karosszékben.) Kit hívjak ki párbajra? Á, mi célból? Nem divat manapság az életre-halálra viadal. (Rövid szünet.) Egyébként miért nem hagyom én itt ezt a vén Európát, s megyek Franklin mester fiatal Amerikájába? Mi lehetnék én ott? Lovassági tábornok? Hadsereg-főparancsnok? Államfő? Az lesz a vége: eladom birtokaimat, s irány: Amerika. (Szünet, majd vidámabban.) Maradok, pedig Bécsben összeesküdtek ellenem: nem léptetnek elő; mindig kikosaraztat- nak a feleségnek kiszemelt nebáncsvirágokkal. S most rettenetesen szomorú volnék, ha nem éppen a katonasághoz, s ha nem éppen a házassághoz volna jelen pillanatban a legkevésbé kedvem. Szegény huszárjaim! Ragaszkodnak hozzám annak ellenére, hogy én csak rövid látogatásokat teszek ezredemnél. Talán éppen ezért? Nagy kegyesen és tiszteletre, megbecsülésre méltóan két hetet kibírok közöttük egyfolytában. Gyakorta könnyítek a sorsukon, persze. Miért teszem? Hogy jobban becsülhessem magam, világos, hogy ezért. (Elkomorul.) Hinnem kellene valamiben. Legalább abban, hogy rátalálok halálom értelmére. Hogy megadatik nekem az értelmes halál. (Rövid szünet, majd gúnyosan kiabálva.) Hát ez szép! Nincs a földön hiúbb fickó nálamnál. A mártírhalált kiérdemelni, mi?! Mivel, te?! (Csendesebben.) Az életednek találnál már igazi értelmet, a halállal törődni ráérsz. Ha ma halnál meg, mit hoznál fel mentségedre a másvilágon? Na, lássuk! Igen: megjátszottam — ügyesen — százszor a szerelmest, ezerszer a hőst, naponta a kiválót, a nagyrahivatottat, elolvastam ezer könyvet, hogy tudásommal felvághassak, rá is írhatnák a kriptám falára: értelmes lény volt, ki éppúgy nem ismerte fel léte értelmét, mint a legostobább. (Hosszabb szünet, majd szomorú hangon.) Földünk lakossága 99,9 százaléka nem különb, mint én, sajnos ... Mártírként meghalni . . . Feláll, határozottan. 7
