Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - KRÓNIKA - Pálfy G. István: Színházi korszakvég Kecskeméten (Újabb tűnődések két évad között)
KRÓNIKA PÁLFY G. ISTVÁN SZÍNHÁZI KORSZAKVÉG KECSKEMÉTEN Újabb tűnődések két évad között Bajban lesz — úgy hiszem — a jövendő színháztörténet-író, ha a kecskeméti színház elmúlt fél évtizedének társulatépítési és -irányítási gyakorlatát kell majd megértenie és elemeznie. Az archívumokból előbányászhatja a tényeket, de ettől még nem biztos, hogy a folyamatok mélyére lát. Megtudhata, hogy szinte nem volt évad, amelyet teljes egészében ugyanaz a vezetőség kezdett vagy fejezett volna be, mint az előzőt. Rádöbbenhet, hogy volt évadvég, amikor — nagy, országos átszervezések folytán — a társulat egyharmada távozott; volt amikor csak az általában szokásos öt-hat színész, s egyszer- csak — újabb korunk színháztörténeti ritkaságaképpen — kicserélődik majdnem az egész társulat. Rendezők jönnek-mennek, a főrendezők és a művészeti vezetők „szavatossága” jórészt másfél év után lejár, s még a legállandóbbnak látszó igazgatói poszton is volt változás. Ezeket a tényeket nem lesz nehéz fölfedni évtizedek múltán sem, megérteni őket azonban már ma se egészen lehet. A távoli holnap színháztörténet-írója méginkább törheti majd a fejét: mi volt a sok átszervezés oka? Hiszen sem a helyi, sem az országos sajtóban nem találhat olyan elmarasztalást, amely a folytonos átmeneti állapotot indokolná vagy legalább magyarázná. Kecskemét épp olyan arányban kapta a dicséretet és a feddést, mint a vidéki színházak zöme, kivéve talán Kaposvárt és Szolnokot. Ha ugyanez a színháztörténet-író végigböngészi majd az évadok műsorát, nemigen olvashat ki belőlük mást, mint a magyar és külhoni klasszikusok túlsúlyát, a hazai és a határokon túli magyar dráma pártfogását, a kelet-európai gondolkodás erősítésének a szándékát, és a szirup helyett egy nemesebb szórakoztatásnak az igényét. Függetlenül attól, hogy melyik évadban ki volt az igazgató, ki a főrendező vagy ki a művészeti vezető. És talán éppen ez lesz az, amit a legkevésbé fog megérteni. Ha egy adott korban a klasszikusok és a magyar dráma, a kelet-európaiság vagy a nemes szórakoztatás ügye a hivatalos értékrend szerint is közügy, s ha egy színház ezt következetesen vállalja, mi szükség lehet akkor vezetőinek folytonos váltogatására. Csak az, hogy elfogadhatatlan esztétikai színvonalon teszi, amit tesz. Ilyen felismerés után a jövendő színháztörténet-író nyilván megnézi a korabeli kritikákat, s azt tapasztalja, hogy azokban sehol sincsen súlyos elmarasztalás. S ezzel számára a kör bezárult. Olyannyira, hogy az utóbbi évadoknak a történetét néhány évtized múlva képtelen lesz hitelesen megírni. Berkeken kívüli embernek talán ma is reménytelen vállalkozás. Mert itt csodák titkait kellene megfejteni. Először is azt, hogy a Ruszt József nevéhez fűződő korszak után, sok-sok meghatározó egyéniség távoztával, miért nem omlott össze a társulat. A Beke Sándor-i „korszakinak a hely történetére és szellemére tekintő; Katonára, Móriczra, Károlyi Mihályra, Sütőre vagy a más ihletésű Mrozekre, Tolnai Ottó ráépítő színházi elképzelése mégiscsak ilyen megőrző erejű lett volna? De akkor miért kellett Bekének abbahagynia?Talán a társulaton belüli kicsinyes indulatok győztek? A váltásnak külső okát ugyanis még ma sem találjuk. Nem egészen igaz Gyurkó László Film Színház Muzs/kobéli levelének az az állítása, 89
