Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - KRÓNIKA - Pálfy G. István: Színházi korszakvég Kecskeméten (Újabb tűnődések két évad között)

hogy „Akkoriban nem hangzott el egyetlen nyilvános szó sem” Beke mellett és Szőnyi G. Sándor beiktatása ellen. Elhangzott. Mépgedig a Gyurkó által is sok okból híresnek mondott megye — úgy látszik — nem eléggé híres folyóiratában, a Forrósban. Bocsánat a szemérmetlenségért, hogy a saját írásomra hivatkozom, de mentségemre szóljon, hogy a beismerés kényszerében teszem. Abban az írásban Beke szándékát nagyobb távlatúnak ítéltem, mint amekkora távlatot kapott. Az utána jövő korszakról és magáról Szőnyi G. Sándorról, a még oly kitűnő televíziós, de a színházban mégiscsak járatlan rendezőről csupán azért nem írtam teljesen nyílt kétellyel, mert erről lebeszélt a szerkesztőség. Beismerem: jól tették. Szőnyi G. ugyanis azt folytatta, amit Beke abbahagyni kényszerült. Irodalmi ízlésben, az írók és a színház kapcsolatának ápolásában, a kelet-európai kitekintésben, a műsorrend arányaiban alig-alig van eltérés. Ezt tudva, persze még érthetetlenebb az előtörténet. De már nincs értelme rágódnunk rajta!

Az egy- és kétharmad évados Szőnyi-korszakban kevesebb volt a színház saját rendezője, mint korábban, s több a vendégrendezés. A „túlkínálatból” már semmiféle viszály nem adódhatott, és megszűnt a kényszer-munkamegosztás. A művészeti vezető nem uralta el a terepet: az utóbbi évadban mindössze egy előadást rendezett. Az ő idejében távozók közül alighanem Borbáth Ottilia volt legnagyobb veszteség, aki viszont egy fontos főszerepre — vendégként — mégiscsak vállalkozott. Az újonnan jöttek valamennyien igazolták az előlegezett bizalmat. Tehát: az utóbbi négy év mintha stabilizálni látszott volna a társulatot. S ez — ennyi vezetőváltozás közepette — megintcsak megfejtendő csoda. Viszonylag normális arány alakult ki a színészi évjáratokban. Jórészt megszűnt a provinciális „hagyomány”, hogy régi, avult érdemekkel mai főszerepeket lehet követelni és kapni. Ős-kecskeméti kedvenceket láttam kedvvel játszott epizódszerepekben.

Nem vitás azonban, ez a társulat így is középszerű volt. Megbízható, de távol az igazi nagyságtól. Valahogy úgy, ahogy a többi vidéki színház is. Kevés a nagy teherbírású, nagy egyéniség. Általában is kevés, s annak a néhány kivételes tehetségnek sem anyagilag, sem erkölcsileg nem fizetődik ki a hosszabb távú vidékiség. Igazában még a rövid távú sem. S erről nem a kecskeméti vagy más vidéki színházi vezetők tehetnek. A kulturális élet adott színházi rendszerében természetes, hogy a legnagyobbak Pesten maradnak, a leendő nagyok pedig oda igyekeznek. A főszereplők örökös haknijával aligha lehet színházat teremteni. Bárki legyen is a vezető, ez a mostani helyzet meglehetősen változtathatatlannak látszik. (Bár ne úgy lenne!) Következésképp — ha nem akarunk fellegjárók lenni — a vidéki előadások döntő többségében szemet hunyunk az elviselhető színészi egyenetlenségek fölött (olykor persze fővárosi előadások esetében is!), s inkább az írott mű meg a rendezői elképzelés viszonyán, eredeti voltán mérjük az értékeket. így azért tesszük felelőssé a művészeti irányítókat, amiért csakugyan felelősek.

A kecskeméti színház legutóbbi évadjára ez volt a műsorterv: Katona József: Bánk bán; Vörösmarty Mihály—Görgey Gábor: Handabasa (avagy: A fátyol titkai); Csehov— Majakovszkij—Uf—Petrov: Lakodalmak; Brandon: Charley nénje; Bulgakov: A Mester és Margarita; Shakespeare: Szentivánéji álom; Sütő András: Jégmadár. A Kamarában pedig: Confortes Maratonja és egy kérdőjeles mű, amelyről annyit lehetett tudni, hogy a szerzője magyar lesz és fiatal. Megkönnyítendő az ifjú írók színházra találását.

Igényességében és tágasságában aligha támadható terv. Úgy értékes, hogy nincs benne semmi közönségriasztó. Ráadásul majdnem teljes mértékben az volt az évad műsora, amit előre közöltek. Bulgakov helyett ugyan Páskándi Géza Vendégségét; az el nem készült Jégmadár helyett pedig Szigligeti Liliomfiját játszották, de ez csak tovább erősítette, részben pedig újra igazolta az utóbbi években kialakult tényt:

90