Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Kőbe vésett eposzok az Orhon és a Tola folyók mentén (Fordította: Képes Géza)
mányaink értékeit, hanem tovább is sugározzák minden emberhez. Véletlen ugyan, de jelképnek sem hamis, hogy egyik utolsó munkájában Tóth Ferenc szűkebb szülőföldjének állít emléket: Topolyának, ahol született, s ahová posztumusz munkájának lapjain visszatért. (Újvidék, 1981.) BARNA GÁBOR KŐBE VÉSETT EPOSZOK AZ ORHON ÉS TOLA FOLYÓK MENTÉN Fordította: Képes Géza A német Niebelung-ének, a skandináv Edda, a perzsa Sahname, a Homérosznak tulajdonított Iliász és Odisszea székében ismertek és kedveltek voltak hazánkban, de íróink és költőink fantáziáját igazán a Lőnnrot Illés összegyűjtötte finn Kalevala mozgatta meg. Az ennek nyomában keletkező műeposzok (Vörösmarty: Zalán futása, Arany: Csaba trilógiája) azonban nem csillapíthatták őstörténészeinkben, nyelvészeinkben és néprajzosainkban azt a vágyat, hogy megleljék a magyar naiv eposz nyomait. A megindult gyűjtőmunka páratlan szellemi értékeket hordott együvé, de a hőn óhajtott naiv eposznak csak halovány nyomai kerültek elő. Egyedül azokban az ismeretlen és titokzatos kőfeliratokban lehetett még némi reménységünk, melyekről az orosz—svéd hadjáratban fogságba esett Filipp Johann Strahlenberg adott hírt 1730-ban Stockholmban megjelent munkájában. Strahlenberg 13 évet töltött a távoli Szibériában, a csodás kövekről ott hallott a helyi lakóktól, sőt kettőt közülük le is másolt. A minket közelebbről érdeklő orhoni feliratokat azonban csak a Nyikolaj Jadrincev vezette orosz expedíció találta meg 1889-ben. A kutató- csoportok által évenként megismételt felfedező utak nyomán már három év múlva (mai szemmel nézve hihetetlen gyorsan) megjelent a feliratok négykötetes albuma. Ma már tudjuk, hogy a feliratok türk nyelven és rovásfelirattal készültek, de az akkori nyelvészek értetlenül álltak az idegen szöveg előtt. A megoldás kulcsát, az egyiptomi rosetti kőhöz hasonlóan, maga a felirat adta a tudósok kezébe, hiszen az egyik oldalon kínai szöveg állt, s ez — bár kissé rövidebben — ugyanazt az eseményt mondta el. A türk felirat értelmezése oly gyorsan ment, hogy a megfejtést a dán Thomsen egy év múlva már közzé is tette francia nyelven. Kiderült, hogy a feliratok Vili. századiak és a türk birodalom történetének igen jelentős korszakáról hagytak ránk hiteles tudósításokat. S miért érdekelnek közelebbről bennünket ezek a kőbe vésett eposzok? Először, mert a mi történelmünkre is vetnek némi fényt; másodszor, mert magyar ember fedezte fel vers voltukat. De haladjunk sorban. A kínai évkönyvek szerint Kína ősidők óta az északi nomád törzsek állandó támadásának volt kitéve. Az éber és figyelmes kínai krónikások — akárcsak a bizánciak a magyarokról — hagyták ránk a legmegbízhatóbb feljegyzéseket. Tőlük tudjuk, hogy az 551-ben megalakult türk törzs- szövetség (kaganátus) lényegében 774-ig állott fenn. Ez a Kárpát-medencében nagyjából az avar időket jelenti. A hatalmas türk birodalom, néhány éven belül, a Koreai-öböltől a Kr/m-félszi- getig húzódott. Kína mindent megtett, hogy a létét veszélyeztető szomszédoknak valamiképpen ellen tudjon állni. A kaganátus végül kétfelé szakadt és a belső-ázsiai (keleti) rész fölé a kínaiak terjesztették ki hatalmukat. 716-ban a türkség a nomádokra oly jellemző szétszóródás és megsemmisülés szélén támolygott, amikor Bilge ka- gán vette kezébe a nép sorsának intézését. Öccse, Kül-Tegin a lovas nomádok élére állt és megsemmisítő vereséget mért a mintegy 300 000-es kínai hadseregre. Az orhoni feliratok kettejük dicsőséges tetteit zengik. Néhányszáz kilométerrel arrébb áll bölcs tanácsadójuk Tonjukuk ugyancsak feliratos sírköve. Győztes és vesztes csatákról, hatalmas területek elfoglalásáról és elvesztéséről, népek vándorlásáról kapunk hírt a kövekről s valamiképpen mind kapcsolódnak őstörténetünkhöz, hiszen a magyarok elődei az események színhelyén, a hatalmas ázsiai sztyeppén hömpölyögtek lassan nyugat felé. És kedvesek nekünk ezek a feliratok azért is, mert kiváló műfordítónk Képes Géza volt az első, aki felfedezte, hogy az egymás után vég nélkül sorjázó mondatok ritmikus egységet alkotnak, azaz versek. Felfedezéséről az Irodalomtörténeti Közlemények 1964-es (s nem 1961-es, ahogyan ő maga tévesen írja) évfolyamában adott hírt s szemelvényeket is közölt az első két kő szövegéből. Ám a bölcs Tonjukuk sírfeliratával már nehezebben boldogult. Közben a többi szöveget is csiszol- gatta, formálta és ritmusban is megpróbálta rásimítani az eredetire. A három hősi ének Képes Géza remek tolmácsolásában válhat így ezer esztendővel ezelőtti események hű krónikájává és egyúttal nemzeti kincsünkké. (Helikon Kiadó, 1982.) KŐHEGYI MIHÁLY 88
