Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - SZEMLE - Tarján Gábor: „…mely kancsalul, festett egekbe néz…” (Kocsis Márta-Csömör Lajos: Festett bútorok a Székelyföldön)
A szerzőpáros második könyve a székely festett bútorok között igyekszik elkalauzolni az olvasót. Dr. Kós Károly, az erdélyi magyar néprajzosok legrangosabbja 1972-ben, Bukarestben már közreadott — a még ma is dolgozó székely bútorfestő faluról — Vargyasról egy igen alapos kis monográfiát, így joggal várhattuk, hogy az új könyvben a szerzőpártól már előzőleg megismert gyakorlati szempontoké lesz a vezető szerep. Sajnos csalódni kellett. E könyvben ugyanis — talán egy munkafolyamatot, a „grót” készítését leszámítva — szinte teljesen háttérbe szorul a készítés, a technológia ismertetése. Kapunk ehelyett sok-sok mást: sajátos áttekintést a székelység történetéről, elméletet a székely ház és az ázsiai jurta összefüggéseiről, a virágok jelképrendszerérői, a tulipán és a női nemi szerv változásairól: szó esik a székely nagyasszonyokról, az égitest szimbolikáról és sok minden egyébről. Mindez valami újfajta, dagályosan népieskedő stílusban, ahol az élettől elrugaszkodóan gondolkodó „tudós néprajzkutatóikat is intelem éri. Megtudhatjuk azt is, hogy társadalmunk okozta személyiségtorzulásokat („félmillió magyar alkoholista”!) székely bútorok festésével küszöbölhetjük ki. Bebizonyítják azt is, hogy amit én a festett bútorokon látok, az nem az, ami. A nulla például az élet kezdetét jelenti, ami egyértelmű a „világ tojásával” !? C. G. Jungra hivatkozva azt próbálják megmagyarázni, hogy a ’szem’ férfi szimbólum, más munkákban meg éppen női jelkép! Hogy van ez! Mindenre akad párhuzam is, legalább Árpád-kori, ha nem éppen szibériai, de még a sumér sem hiányzik! Bizonyításként gyakran egy népdalrészlet is megfelel, sőt sajnos olyan magyarázatokat is adnak az öreg mesterek szájába, melyeket más gyűjtőknek (Kós Károly, Csilléry Klára) úgy látszik „elfelejtettek” elmondani. Ezen az alapon bármit meg lehet magyarázni, tér és idő nem számít. így kerülnek a székely bútorokra a honfoglaláskori tarsolylemezek, a nagyszentmiklósi kincs, az avar szíjvégek motívumai. Nem túlzás ez? Veszélyes terület a magyar népművészet motívumvilágának, vagy helyesebben szimbolikájának, jelképrendszerének vizsgálata. Eddig Lükő Gábor tette a legtöbbet ezen a területen, de mivel több állítását megkérdőjelezték, a szakma agyonhallgatta, sőt a tudományos körökből is száműzte. Az elmúlt évtizedben azonban ismét fellendült a népművészetkutatás ezen ága, sok figyelemre méltó eredmény született. Huszkától Viskin át Domanovszkyig, most már évszázados vita folyik arról, hogy népművészetünk jelenségeit Keletről vagy Nyugatról származtassuk. Sok meggyőzőnek látszó érvelés hangzott el mindkét oldalon, de az igazság valahol középen keresendő. Ezért feltétlenül hiányolni kell a könyvből az európai bútorkultúra ismeretét (Fritz Krüger, Gislind és Josef Ritz, Bernward Deneke vagy éppen Kaesz Gyula munkáit, hogy csak néhány legfontosabbat említsek). Lehetetlen nem észrevenni a székely bútorok európai előképeit, reneszánsz és a barokk hatását. (Erről ugyanis egy szó sincs a könyvben, legfeljebb tagadólag.) Árról viszont van, hogy „. . . a festett asztalosbútorok készítéséhez szükséges technikai adottságok már a XIV. században megvoltak Magyarországon és minden bizonnyal Erdélyben is. Ennek logikus következményeként nyilván maga a festett asztalosbútor készítés is létezhetett.” Amerikában is megvolt a kerék feltalálásának valamennyi feltétele, mégsem találták fel! Hogyan lehet évszázadokat átugrani egy vélt kontinuitás bebizonyítása végett! Az asztalosok hosszú ideig nem festették bútoraikat. Előbb az egyszínű, védő célzatú, a nyersanyag hibáit leplező festés jelent meg, majd később a „virágozás”. A sokat emlegetett var- gyasi Sütő családból az első, aki bútorfestő volt, 1680 körül tevékenykedett, pedig korábban már négy asztalos generációról van adatunk. A festő-asztalosok tevékenysége a XVII—XVIII. században terjedt el. Mint afféle iparosok, ke- resztül-kasul bejárták az országot, református templomok famennyezetét festették. (Ld.Tom- bor Ilona, Kelemen Lajos, Csilléry Klára stb.) A komáromi asztalosok például a borsodi Mező- csát templomát is kifestették, miközben a komáromi ládák a Dunán a fél országba, még Belgrád alá is eljutottak. A német származású Umlingok Kalotaszegen a környék majd minden templomában dolgoztak, festett ládáik közül többet is találtak. Megvolt tehát az útja a festő technikák, a motívumok vándorlásának, keveredésének. Hogyan lehet ezeket a tényeket egyszerűen figyelmen kívül hagyni? Még valamit a festésről: a szerzők felfogása szerint a motívumok tárgyról tárgyra vándorolnak, függetlenül az anyagtól, a technikai lehetőségtől. Bár ezt is sokan vitatják, de fogadjuk el. A festő asztalosok munkáin azonban megfigyelhető egyfajta jellegzetes, barokkos ecsetkezelés. (Ez, a nem túl sok — 25 db — színes fotóillusztráción is jól látszik.) Feltételezhető-e a városban csiszolódott mesteremberről, hogy hazatérve falujába az évezredes hagyományt változtatás nélkül folytatja? Nem inkább a városból magával hozott, „felülről jött” kultúrelemeket terjeszti el? Napjainkra végleg túlhaladott a „leszálló kultúrjavak” elmélete, beigazolódott, hogy számos néprajzi tárgyunk őrzi népünk évezredes műveltségkincsének emlékeit. Lehetetlen azonban figyelmen kívül hagyni ezeket a hatásokat. Népi kultúránk fejlődése folyamán számtalan forrásból gazdagodott, idegen hatásokat is beépített és a maga képére formált. így a finnugor és középázsiai ősrétegre rárakódott az európai keresztény, majd az oszmán-török, valamint a környező román, szláv, germán népek hatása — mégis sajátosan magyar maradt. Népi 86
