Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)
visszavárják őket — s ami ennél is több, saját házukban is igénylik immár a képzőművészeti munkákat. Én mégsem elsősorban a művészet felől közelíteném meg a szárhegyi titkot. Van ennél fontosabb — ennél általánosabb és egyben sajátosabb oldala e táborszervezésnek. A nyughatatlan igazgató: gyergyószárhegyi. Otthon van ezen a tájon. Lehet — talán nem is tudatosult benne a gondolat —, saját utókorát építi Zöld Lajos Szárhegyen. Ám ez az emlékműépítés egybeesik a kis és nagy közösség érdekeivel. Itt az egyéni érdekeltség — egy ember és egy falu viszonylatában — egyet jelent a közösségi építéssel. A helybeliek úgy önkéntesmunkáznak, gyergyóiak, csíkiak úgy segítenek, mint akik magukon segítenek. Azt hiszem, ez Szárhegy nagy tanulsága. És az, amit Zöldék családi háza mögött, az elhagyott kőbányában, a sziklákon láttam. A munkaidejében megyei újságot író örökös több nyáron át hordta fel a földet a sziklára, gyümölcsfáknak hódította vissza a kopár hegyoldalt. A fák ma teremnek. Ki hitte volna, hogy érdemes e kövek között egyáltalán izzadni? Talán az a fiatal újságíró, aki még Domokos Géza keze alatt kezdte Bukarestben a riporterkedést. . . (Barátait, ismerőit kérdezem, kívülállókat faggatok e jegyzet ambiciózus hőséről. Mondják — én is így tudtam, most is így láttam —, Zöld Lajos makacs, erőszakos, sokszor kibírhatatlan ember. Biztos nagyon sok hibája van. Családja keveset látja. Felettesei a szerkesztőségben gyakran elégedetlenek, néha levonással büntetik hiányzásaiért. Kevés elismerésben van része. Talán a riporteri pálya sem teljesedett ki. De megszületett a szárhegyi tábor. És nyomában megszülethet a szárhegyi gondolat. A Zöld Lajosok nélkülözhetetlenségéről. Nem csupán a művészet- és művelődéstörténet számára.) KÖTŐHOMOK Geológiai ismereteim nem sokkal szélesebbek, mint az építőiparra vonatkozóak, eltekintek hát a homokról írandó eszmefuttatástól. De úgy tudom, hogy a „futóhomok” összetétel az ismertebb, legalábbis geográfiaiig — és ez vált ismertté az irodalomban is. Irodalmi (és földrajzi) ismereteinket nem árt néha megújítani, „továbbképezni” magunkat ebben a tárgykörben, interdiszciplinárisán, hiszen a történelem késztet erre. Ha nincs szikla, homok is jó? A válasz nem ilyen egyszerű, gondoljunk csak Petőfire. A nagy román alföldnek, a Baragánnak éppúgy megvannak a maga hűségesei, mint ahogy az ismert történész és szellemi vezér, Nicolae lorga ragaszkodott Válenii de Muntéhoz, a Kárpátok déli lejtőjén. Soresan újra és újra az oltyán falu — általában a falu, a blagai „örökkévalóság” — mellett tesz hitet. Ugyanaz a táj, ugyanazok a talajviszonyok viszont mást-mást jelenthetnek egymást követő nemzedékek számára. Jól emlékszem azokra a vajdasági írásokra, amelyek — többek közt Kosztolányit visszhangozva — a bácskai homokot emlegették, s ebből vezették le a kultúra meggyökereztetésének nehézségeit. Amikor legutóbb arra jártam, a homokszemcsék mintha másképpen viselkedtek volna, mintha már nem süppedt volna bele a láb a bizonytalan, a szélnek engedelmeskedő anyagba. A helyi lapokban, az újvidéki Magyar Szóban, a 7 NAP-ban láttam a hírverő cikkeket, a lefényképezett transzparenst: „Jön a Tanyaszínház” (nem fényreklám volt, csak vászonra írt felirat), sőt a szamaras kordé fényképét is, körülötte fiatal színészekkel, ám akkor lepődtem meg igazán, amikor az autóvezetésért nem túlságosan lelkesedő barátunk, Bányai János, a modernizmus egyik legkövetkezetesebb vajdasági teoretikusa felajánlotta, hogy jó kétszáz kilométert kocsikáztat Újvidék és Szabadka közt, pontosabban Palicson is túl, Hajdújárásig, mert aznap ott láthatók az önkéntes nyári vándorszínészek (ő egyébként már látta előadásukat.) És mi lemondtunk, vele együtt, a belgrádi televízió 93
