Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)
bácsi, a kolostor régi lakója, a kert gondozója, bent, a modern felszerelésű, ragyogóan tiszta konyhában két asszony számol be a dolgok állásáról, illetve haladásáról — Zöld Lajos ugyanis nem tűrné meg az álldogálást, hajt, hajszol mindenkit,elsősorban azonban önmagát. Az eredményt háborítatlanul szemlélhetjük, egyelőre üres a „tábor”: a kibérelt, (mondják) szinte romjaiból lakhatóvá, sőt kényelmessé, vonzóvá varázsolt kolostor, az otthonos hálószobák, a tágas ebédlő, a hosszú, varrottassal leterített asztal körül a faragott székek, a luxusszállónak is becsületére váló fürdőhelyiség. Minden házilag készült, el egészen a csempekályhákig. Ezt úgy kell érteni, hogy például a Csíkszeredái néptanács épületébe bevezették a központi fűtést, Zöld Lajos megneszelte, hogy fölöslegessé válnak a kályhák, megszerezte a beleegyezést elszállításukhoz, s még mielőtt meggondolhatnák magukat az illetékesek, embereivel sajátkezűleg lebontotta és áthozta őket ide, a táborba. Egyebeket Gyergyóból szerzett be; mit honnan, annak ő a megmondhatója. Meg a szárhegyiek, akik féltő gonddal őrködnek az újjáteremtett, összegyűjtött, most születő értékeken. (Újjászületett — micsoda kiváló ötlet! —az öregek tanácsa, ők végzik a tábor gazdasági ellenőrzését.) Kihasználják persze a tábor lakóit is. Ám soha rosszabb kizsákmányolást! A tavaly kezdeményezett képzőművészeti tábor résztvevői (akik a festők és szobrászok után, ősszel jönnek Szárhegyre, a környék falvai ból) faragták a díszes támlájú (kiállítási tárgynak is rangos) ebédlői székeket, ők kovácsolták a karos vaslámpákat meg a kopogtatókat az ajtókra (a kolostor műemlékként is újjászületett!), tőlük valók a reggelizéshez használt kerámiacsuprok — csak sajnos nagyon fogynak, emlékbe magukkal visznek egyet-egyet a képzőművészek; bosszankodik is az igazgató, persze, ilyenkor nem számítja, hogy mennyi egy „cserében hagyott” festmény vagy szobor értéke, lejben kifejezve. „Kizsákmányolás” folyik itt vég nélkül. Mondják (maga sem titkolja), a táborigazgató a művészeknek sem nézi el a lazsálást, sőt a rendelést sem szégyelli megfogalmazni: ilyen és ilyen témák, főként a helyi történelmi hagyományok megfestését, mintázását hajtja ki a befolyásolhatókból — de mint a falakon, illetve a szűkös raktárban található munkák és a szabadtéri gyűjtemény egyes darabjai mutatják, olykor művészileg is számottevő eredménnyel. (Zöld Lajos különösen a Kájoni-portréra és a Puskás Annát megelevenítő szoborra büszke). A mennyiség mellett a minőség is indokolja a továbbgondolást, a merész terveket. Épülnek már az új műhelyek, műtermek. Lent, a kolostor alatt a szárhegyi Lázárok reneszánsz kastélya viszont még romokban áll (a restaurálás egyelőre abbamaradt), „idegenvezetőnk” mégis úgy beszél a lovagtermi állandó kiállításról, mintha csak a tartóvasakat kellene felszerelni, a képeket felaggatni. Köd lovag fantáziálását hallgatjuk tehát?* A kolostor él, funkcionál, egy új kor szellemében, s elsősorban e táj emberei, a kisebb és nagyobb közösség érdekében. A „barátság” itt nem jelszó. Ünnepi újságcikkek idézése helyett elég megkérdezni erről a tábor idei díszvendégét, a jövőre nyolcvanadik évébe lépő Aurel Ciupe mestert — aki nem díszvendégnek, hanem ugyancsak dolgozni érkezett Szárhegyre. És megkérdezhetők bukaresti festők, szobrászok meg az a lengyel művész, aki évről évre örömmel tér vissza ide. Melletük természetesen a csíkiek, háromszékiek, kolozsváriak, marosvásárhelyiek; ők nem most barátkoznak a Maros és Olt forrásvidékével, a gyergyói havasokkal, egymással. De most találtak állandó otthonra, itt nyílik alkalmuk évről évre közvetlen kapcsolatba kerülni a falu népével. Mert a szárhegyiek ma már nem botránkoz- nak meg a „szakállasok” furcsaságain, köréjük gyűlnek, figyelik munkájukat, nyaranta * Azóta felépült a kapubástya, megnyílt benne az állandó képzőművészeti tárlat; sőt a lovagterem felavatására is előbb-utóbb sor kerül. (A szerző) 92
