Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)

lett (a csomagtartóban Udvarhelynek szánt festménnyel). Nagy Albert tordai szülőháza előtt elhaladva, s az akkor még időszaki Nagy Albert-kiállítás megnyitóján, az elhunyt művész mecénás-hajlandóságú öccse mellett állván. A Gondolkodó nincs egyedül — mondtam, előlegeztem akkor és ott, 1981 májusában, s ma még inkább hiszem, hogy ez a gondolatmenet nem volt elsietett, hogy a legteljesebben ide illik, Zsögöd szomszédságába. Megpróbálom a Nagy Albert-i életművet (kellően) még nem ismerők számára kicsit bővebben indokolni ezt a társítást — a székelyudvarhelyi megnyitó szavaival.

Nagy Albertet képzőművészetünk intellektuális vonulatában tartjuk számon. Noha gondolatai sosem szakadtak el attól a közösségtől, annak a közösségnek a jelenétől és jövőjétől, amelytől a szóbeli kifejezés eszközét, az anyanyelvi szót kapta, sőt piktúráját is a magyar hagyományokra építette, életében nem vette körül népes tábor. Művész kollégák, írók voltak inkább körülötte, a visszatérő vitatéma azonban szűkebb baráti körben is elsősorban az volt, hogyan lehetne korszerűen szólni a festészet nyelvén a tömegekhez. Nagy Albert nem békült könnyen a „modernséggel” — a mindenkori divattal szemben mégis lényegileg modern, a korproblémákkal szembenéző művészetet hagyott ránk, amelyben a formanyelv nem öncél, hanem úgy önkifejezés, hogy közben a legkövetkezetesebb szolgálat. Akkor is, amikor életképet, akkor is, amikor élet- (vagy halál-) szimbólumot fest.

Ennek az eredeti festészetnek néhány reprezentatív darabja érkezett Kolozsvárról Székelyudvarhelyre — abba a városba, ahol Nagy Albert ifjúkori szellemi mestere, Szabó Dezső tanított egykor; abba a városba, ahol a nemrég nyílt képtár állandó Korunk Galéria részlegében Nagy Albert Gondolkodója áll a főhelyen: egy fejkendős egyszerű asszony, sorsunk, gondjaink terhét hordozva tekintetében. Ez a töprengő, elmerengő asszony most visszakapta társait: a fütyülő asztalost, a mosónőt (aki engem mindig József Attilára emlékeztet), az ablakost — és Bartókot is, aki a Csodálatos mandarint hagyta ránk, többek között. Természetes ez az újratalálkozás, sürgeti, újra napirendre tűzi, hogy Nagy Albert festői hagyatékát, a méltó megőrzést és a népszerűsítést, értelmezést komolyabban vegyük. Biztosítsunk neki állandó otthont — esetleg épp Udvarhelyen is —, hiszen ez a művészet a legteljesebben a miénk.

És Székelyudvarhely: az igazán nem filiszteri szellemű kisváros, úgy látom, érzékenyen reagál erre a közeledésre, a klikkszellemtől, az önös érdekszövetségektől távol maradt művészek jelentkezésére — egy magasabbrendű, etikus érdekszövetség: alkotó és a hozzá méltó közönség érdekében. Holnap-holnapután már érdemes lesz kitenni az udvarhelyi képtár elé is a siető turistákat mérsékletre, megállásra figyelmeztető táblát: „múzeum, műemlék”. Tessék parkolóhelyet keresni, egy-két órás szünetet beiktatni a rohanásba . . . (Ha átkerül az anyag méltóbb környezetbe, a várba, a KRESZ- tábla mindkét jelentése értelmet nyer ott.)

Festők nyomában járva, az udvarhelyihez hasonló egymásra találásokról, legalábbis ismerkedésekről számolhat be a „mellékutakra tévedt” utazó, isten háta mögötti helységeket rajzolhat fel a jelenkori művelődés térképére. Persze, Szék néprajzi szigetét jól ismerik már a folkloristák, sőt a turisták is, csak a festészetben nevezhető novícius- nak, novíciának a széki tárlatlátogató; szerzetes- és apácanövendékek serege azonban aligha váltaná ki belőlem azt az érzést, mint amelyet az első helybeli festészeti kiállításra, Makár Alajos itt fogant képeinek bemutatására özönlő sziki lányok és fiúk, asszonyok és férfiak piros-fehér-fekete, kék-fehér-fekete látványa keltett a szűknek bizonyuló művelődési ház emeletén. És az sem zavart, egy csöppet sem, hogy a sárga szalmakalapok a fejeken maradtak. Tordaszentlászlón, a Kalotaszeg szélén, a fent felej. tett fekete kalap már kevésbé általános ilyen helyzetben: a falu szülötte, Györkös Má_ nyi Albert nem először hozta el ide a festményeit, a szentlászlóiak többnyire már váro_

89