Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Kántor Lajos: Tárgyak, természet, történelem (Vidéki őrhelyek)
gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.” A körösfői szalmakalapot már egyik költő sem teszi a fejére. Elsőnek Kormos, kevéssel utána Nagy László lett hűtlen hozzánk. Előbb még elbúcsúztatta Szilágyi Domokost. Fehér gyászt ölthetnek értük az asszonyok. (Ahogy Moldován Domokos filmjén láttam.) Vagy inkább helyettük is énekelhetnek. Énekelhetünk. Járhatjuk a jegyzett és jeltelen őrhelyeket. Türelmesen várakozva a gyakran leeresztett sorompóknál, vonatelhaladásig. FESTŐK NYOMÁBAN A jeltelen és mondhatni jellegtelen zsögödi házhoz régen is odataláltak a távolból érkezők (a szomszédok, barátok nyilván keresgélés nélkül), amikor a Csíkszeredába vezető út mentén még nem késztette lassításra az autósokat a falusi környezettől elütő, szögeivel az eget szúró üveg—fa épület. A látványos kiállítási csarnok, a Nagy Imre Galéria mögött szerénykedik az a ház, amelyben én még (húsz éve talán) úgy jöttem — a Szeredából elszármazott Fodor Sándor és az udvarhelyszéki, de itt teljes jogú polgárként honos, Imre bácsitól fiaként szeretett Kányádi Sándor mögött meghúzódva —, hogy csak éppen sejtettem: szentélyben járok. Keveset tudtam a döfős szavú gazdáról, s arról a háttérről, amely bizonyság és magyarázat a képekhez, az életműhöz. Ahogy ő fogalmazta: „A természeti világ volt az alapja az életemnek. Ma is az. Sajnos, a mai emberi társadalom majdnem felrúgta a természetet, és nem barlanglakó, hanem Babi- lon-lakó lett. Toronylakó, és a természetet egyenesen megtagadta.” Ezek a szavak persze nem akkor ragadtak meg az emlékezetemben, hanem egy interjúból valók, azon ritkák egyikéből, melyekben hajlandó volt a Mester mondani is valamit, válaszolni némiképpen a kérdésekre. Én ilyesmivel nem is próbálkoztam, sem ott Zsögödön, sem később, kolozsvári lakásában, a Nyárfasoron; egyetlen kérdést szögeztem neki, már jócskán a hetvenes években (ezek neki a nyolcvanasok voltak!), Kányáditól erősen támogatva: hajlandó volna-e nálunk, a Korunk Galériában kiállítani a grafikáiból? A többszöri győzködés, majd a tárlatrendezés során nyílt aztán alkalmam Nagy Imréről, az emberről többet is megtudni, amikor kérdés nélkül nyilatkozott, mondott véleményt, vagy éppen ő kérdezett, ravaszkásan és kíméletlenül. Nem tartozott az alkudozók fajtájába, most azonban megalkudott; mégpedig amikor bejött megnézni aszóban forgó (szerintünk tágas és világos) helyiséget, csak annyit mondott: pince. De végül hagyta, hogy elhozzuk néhány rajzát, fametszetét, és ha nem is a megnyitóra, egy délelőtt csak eljött, sőt dedikálta pár embernek a katalógust. Nagy kár, hogy nem készülhetett magnófelvétel azokról a zsögödi napokról, amikor még Nagy Imre és Móricz Zsigmond találkozott az öreg házban. Móricz is, majd Nagy Imre is (visszaemlékezésében) feljegyzett valamit erről a látogatásról, hallgatásaik, szót- lan egymást-vallatásuk viszont tovatűnt a pillanattal. És milyen szikrázó lehetett, ha Tamási Áron ugratta zsögödi barátját vagy a festő az írót! A határozott tusrajzban s a szigorú metszetben persze sok ilyen pillanat sűrítődik, a vonal is összegezés, akárcsak az írásba rögzített szó. „Nem hinné az ember, mennyi értelmes embere van a kisebbségi életnek — írta Nagy Imre 1937-ben naplójába, Tamásiról, a Vásárhelyi Találkozó napjaiban. — Ki lehetne egy világot forgatni, billenteni a helyéből, ha egy akarattal mozdulnak. (Persze szellemileg.)” Mert az ugratások, a mély hallgatások mögött ilyen igazságok rejtőztek. Mások is eljutottak Csíkzsögöd közelébe. A jószemű műértő korán megsejtette e nehezen megközelíthető ember festészetének lényegét, ha egymás szavát nem értették is. Sajnos, erre a művelődéstörténeti mozzanatra sem kérdezhettem rá Zsögödön 87
