Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Szekér Endre: Illyés Gyula kései költői testamentuma
SZEKÉR ENDRE ILLYÉS GYULA KÉSEI KÖLTŐI TESTAMENTUMA „Kháron ladikja nem akkor indul velünk, midőn lezárul és befagy a szem. Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen.” (Illyés Gyula: Kháron ladikja) Illyés Gyula régóta szembenézett a halállal. Már évtizedekkel ezelőtt tudta, hogy doleo, ergo sum; azaz: fájok, tehát vagyok! A lét szenvedéseket tett vállára, érezte, hogy a fájdalom még többet is ad, nagyobb érzékenységet, még fokozottabb fogékonyságot a világ dolgai iránt. A Balaton fölé magasodó tihanyi hegyi házból mindig látta a két part között kérlelhetetlenül oda-vissza közlekedő komp-szörnyet, mely az idő múlására, a Kháron ladikjára emlékeztette. Szembenézett a halállal. Kháron ladikjába már jóval korábban beleült, mielőtt „lezárul és befagy a szem”, és tágra nyitott szemmel ringott a csónakon mintegy másfajta velencei Canalen és lagúnákon tovább és tovább, visszaidézve az élet felejthetetlen tájait. „Bölcs, ki e kéjúton, ezen is mosolyog / s ha sír is, hálakönnyet ont, / hogy hány s milyen Casa d’ Oro-t / látott, ha nem lát is viszont!" Ez a halállal való tartós szembenézés íratta vele különös esszé-regényét, a Kháron ladikjánt, melyben az öregedés tüneteit rajzolta meg. Élveboncolva magát — mint igazi költő — önironikusan vallott a korral járó feledékenység szinte humoros pillanatairól. S a tükörben találkozva önmaga képével és a szellemi tükörben a maga benső arculatával — el-eltű'nődött, hogyan alakul, változik egy-egy vonás, ránc, arcéi. S mint Drieu La Rochelle is írta naplójában: megnő az idős ember füle, s mint Kosztolányi is észrevette: öregedve megnyúlik az orr, hiszen „mindnyájan lógó orral távozunk az életből.” S a szem, a homlok, a haj hogy változik? És a száj köré formálódó szokatlan mosoly? Vizsgálja önmagát, jó és rossz szokásait. Eltűnődik a bölcsek mondásain, például Epiktétoszén a halálról. („Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz") Barátok elmosódó arcát idézi, ki mit mondott, hogyan élt, s így Basch Lóránt kapcsán is vall az örök életvágyról, az életbe való kapaszkodásról. Az öregedő Arany Jánost többször elénk vetíti, ahogy egy dagerotípia őrzi csizmás, fáradt, görnyedt, hamleties bölcs és esendő alakját. A Futtató öregség című versében Tolsztoj és Móricz öregkori, halál előtti váratlan futását fogalmazta meg a költő. Illyés eltűnődik azon, hogy halála előtt miért menekül szinte önmaga elől az ember, és keresi távolabbi társait. Itt is feltűnik a régi Arany-kép és vers, a vén bottal és kalappal útnak induló. Később a Neveletlen épület című versében, már a Közügy versei között újra megjelenik az Aranyt idéző útnak induló kép. „Még nincs botom. De már kezembe illenék. . .” Arany János a Sejtelem című versében a halálközelséget így öntötte versbe: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe...” Illyés a hetvenhetedik évet örökíti meg, Aranyhoz igazodó kezdettel és ritmussal: „Életemnek dupla hetes évében / volnék vetni-valóknak még bővében. ..” Az Arany-versben is és Illyés versében is a kéve, a kalász, a tábla, a vetés és betakarítás képe tér vissza. Majd a maga öregkori verseit, „őszikéit” írva természetesen kapcsolódik a nagy költő-őshöz, s a Közügy című kései verskötetének fedőlapjára is kiemeli ezt a költeményét. Az öregkori versek nemcsak Aranyhoz vezetik el a költőt, hanem Babitshoz is. Az ősz, az őszikék, a hulló 63
