Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Szekér Endre: Illyés Gyula kései költői testamentuma

lomb, a napsugár, a fény mellett a didergésre, a borzongásra, a halálfélelemre is figyelmezteti. Egy-egy jellegzetes kifejezésben ott kísért a szeretett Babits Mihály: „átráng” valami erős nyugtalanság rajta; ő is Jónás kínjától gyötrődik, mint „Isten vagy Ördög szököttje.” Babits visszhangján címmel verset ír Illyés Gyula, formai ötleteit folytatva tovább. Többször visszatér a próféta magatartásához, Babits Mihály Jónását idézve. A Ninivében című versében agg Jónásként szól a kis népek nehéz sorsáról, üldözött voltáról, újra és újra a baszkokra hivatkozva.

Az utóbbi években Illyés testamentumot írt. Ezt ő maga is határozottan kiemelte azzal, hogy a hetvenes évek végén közreadott verseinek ezt a címet adta: Különös testamentum. A testamentum, a végrendelkezés a mindennapi életben és a költői életművekben is — közismert példa erre Villon testamentuma — halálközelben formálódik. Illyés maga is furcsán ízlelgeti a testamentum szót és a hagyatékozás szokatlan formáját. „Különös testamentum/ Magamnak is titok még, / hogy kikre mit hagyok. ..” A várakozás pillanatait ragadva meg — a halált sem felejti el (Várakozások). Másik versében a halálra készülő Zrínyit hívja segítségül, a harmadikban a niklai, csekei, nyéki, csúcsai őszi tájban keresi az elmúlást. Ott az öreg Vörösmarty jelenik meg előtte, másutt a színész-barátaihoz írt versében a babitsi verssorral figyelmeztet: jaj, meg kell halni! Illyés nem felejti el, hogy Szabó Lőrinc, Babits Mihály, Bajor Gizi, Sárközi György és sok más barát kezét szoríthatta, kik már a földben csontvázzá váltak (Fogtam a kezük). A halál illemtudó is lehet, udvarias is az utassal, míg a messzi Itha- káról beszélünk (Ápoló halál). Pedig hihetetlen, hogy hány alakban jelenik meg, s menynyit változott korunkban: „Torokgyík, vérbaj, ragályok, praecox dementiák: / kockázat kora volt az ifjúság — / S a háborúk! Akkor az is csak ifjakat tarolt,” írja. S az öregek abban az időben szinte észrevétlenül tűntek el, mentek el. A halál válogatott akkor. (Igényes hóhér). S most mindenben jelen van. Mindig minden a halálra emlékezteti. Eltűnik a hó, kilátszik a föld, ez exhumálás. A tömegsír hullaszagát érzi. Közben a távoli világrészek és a közeli testrészek küldenek félelmetes üzeneteket (Távoli testünk). Egy-egy halálhír méltán megrendíti. Latinovits Zoltántól nem tud búcsút venni, mert halálával a természet rendje bomlott fel. Ő maga pedig vén csőszként nem subájában, hanem „bőrében” elheverve figyeli a világ változásait. A maga vallomását keveri a költő Zrínyiével, kitől itt most kétszer is idéz, természetesen a halál-hangulat fokozása céljából: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes, csak légyen utolsó. I Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt feljül ég, a föld lészen alsó”, idézhetjük teljesebben Zrínyi Miklós sorait. Illyés többször fordul Zrínyihez. A Szigeti veszedelem örök halálközelségben élő és harcoló költőjét a híres Peroráció: záróbeszéd című versében is idézi. A lezárás, a befejezés itt nemcsak az egyes alkotás (Zrínyinél az eposz) végét jelenti, hanem az egész életmű és élet befejezését is. S itt már nagyobb súlyt ad Zrínyi gondolatainak, mintegy a maga kései testamentumát is megfogalmazza benne. Egyrészt a „Ne bántsd a magyart!” átformálja— „Ne bánts magyar magyart!”- ra, másrészt Zrínyi jelmondatát, „Sors bona, nihil aliud" építi másképpen a versébe, így: „Mert lehet aliud, ha az a sors bona: / Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra." A hazát minden áldozattal védő Zrínyi hőstettére gondol a költő.

A költő — „őrszemként” áll az éjben. És őszülő hajjal, barázdált arccal, öregedve is érzi azt a felelősséget, mint juhász számadó ősei, akik tudták, még nem mehetnek, vár rájuk a munka, őrizni kell nyáját. Nem menekülhet e feladat elől, de nem is tud, nem is akar. Mint a hajdani, szétszórt községek hűséges papja, neki is „templomtalanul” és „palásttalanul” kell osztani „úrvacsorát s igét!” (Számadó). S meg kell őrizni mint a babitsi különös hírmondó — a hajdani magyar költők katona-leveleit újrafogalmazva kedveseikhez: Balassiét Esztergomból Géliához, Zrínyi Miklósét Eszékről Violához,

64