Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Vargyas Lajos: A magyar népzene honfoglalás előtti rétegei
VARGYAS LAJOS A MAGYAR NÉPZENE HONFOGLALÁS ELŐTTI RÉTEGEI A magyar népzenekutatás több mint 70 esztendei összehasonlító munka után megbízható eredményekkel tud hozzájárulni a magyarság őstörténetének komplex vizsgálatához. Legrégebbi múltba nyúlik vissza eredete annak a stílusnak, amely a siratóból fejlődött ki, s amelynek legősibb formája az úgynevezett „kis sirató”. Ez a dúrskála, ritkábban a moll első 4—6 (kivételesen 3) hangjából áll, rögtönzött, recitált ereszkedés két egymás melletti fokra: a 2. és az 1-re, (vagyis az alapfokra). A két zárlat kötetlenül, szabálytalanul váltakozik, sőt legrégiesebb állapotban — aminek emléke tovább él a mai anyagban — még az utolsó, végső lezárás sem volt az 1. fokhoz kötve, lehet a 2. fokon is. Vagyis a dallamban még nem éreztek kötött hangnemet. (Azt ugyanis a dallam végleges lezárása adja meg.) Szövege rögtönzött próza. Legközelebbi párhuzamait ugor rokonaink dallamai közt lehetett meglehetős biztonsággal felismerni. Sőt azoknak a továbbfejlesztett alakoknak megfelelőit is, ahol a hangterjedelem megnövekedett egy oktávra, s a két zárlat mellé újabbak is csatlakoztak: 3—4, néha 5 lett a számunk; s minthogy sok esetben a dallam a korábbi két záróhang alá növekedett a fejlődés folyamán, a jellegzetes két egymás melletti záróhangot lejjebb, kvarttal mélyebben megismételték. Ennek a legfejlettebb formának tehát az 5., 4., 2., és 1. fokon alakultak ki megállásai (szintén szabálytalanul váltogatva). A sirató különböző zárlatú és hangnemű fajtáiból a későbbi fejlődés folyamán zárt formájú versszakszerkezetek is kialakultak, s ilyen dalaink igen jelentős nagy számot tesznek ki az egész népdalkincsben. Ezek elvileg nem ötfokúak, még ha az ötfokú dalok hatására itt-ott pentaton fordulatok kerülnek is a dallam-menetekbe; sokkal inkább skálaszerű menetek, sűrű hangismétlés és recitáló-beszédszerű ritmus a jellemző sajátságuk. Ha pedig táncdallá merevedett a sirató-jelleg, akkor a zárlatokat kopogják ki hangismétlésekkel. Igen jelentős táncdalaink közt az 5., 4., 2., és 1. fokon záruló (de most már kötött sorrendű) forma, (pl. a Kállai kettős). A recitáló fajták pedig főleg históriásénekhez, balladákhoz és virrasztó- meg más gyásszal kapcsolatos egyházi népénekekhez kapcsolódva maradtak fenn. Ez a stílus tehát nagy számú és jelentős darabbal van képviselve régi népdalaink között. Minthogy XVI.—XVII. századi ismert históriás dallamaink között is többről kimutathatók a siratórokonság stílusjegyei,föltehető, hogy az epika kapcsolata valaha igen szoros volt a sirató dallamfajtáival. Talán hősénekeink legrégebbi stílusát is ezekben a darabokban kell felismernünk. (Lásd: Vargyas: Ugorszkij szloj v vengerszkoj narodnoj muzüke. Acta Ethnographica 1950; magyarul kibővítve: Ugor réteg a magyar népzenében. Kodály-Emlékkönyv 1953.) De a stílus legegyszerűbb formája, a kétkadenciás, kis hangterjedelmű sirató is már egy nagyon ősi időben történt „továbbfejlesztés” eredménye. A votjákoknál és zürjéneknél (vótoknál) nagy számban fennmaradt a legősibb finnugor stílus, az egyetlen kis ereszkedő sort egyetlen zárlattal ismételgető (ún. „sztichikus”) forma. Ezt fejlesztették tovább a magyarok és obiugorok két zárlatévá, tehát összetettebbé, de még a formai és hangnemi kötetlenségnek nagyon kezdetleges fokán. Ez tehát egy igen ősi kulturális fokon tett „továbblépés” lehet. (Talán kapcsolatba hozható avval a rézkori- bronzkori kézművességgel, amely az Uralon túli — a régészek szerint ugor — terű let 52 \
