Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Szabó János Győző: A Duna-Tisza köze és a magyar honfoglalás

Kris tó az Árpád nemzetség szállásterületét világosan nem körvonalazta. Árpád és Taksony temetkezőhelyét említve talán Nagybudapest területére és közvetlen környékére gondolt. Valószínűnek látszik, hogy a nemzetségek Hóman által elképzelt gyűrűje, amely körülvette a vezető család nemzetségét,14 e szállásrendben nem jött létre, vagy inkább Kristó koncepciójában nem érvényesült. Hiszen Budapest e terület északnyugati peremén foglal helyet.

Mindenesetre eddig soha nem látott módon értékelődött fel a Duna—Tisza köze. Az a terület, amelyet a századforduló kiváló történészei, Borovszky Samu, Marczali Henrik a magyar törzsektől körülvett, szabadon hagyott legelőnek véltek, s kietlen pusztasággá degradáltak.15 S még a növényföldrajzi szempontokat kidolgozó Gláser Lajos is annak tekintette (1937).16 Másrészt a Duna—Tisza közét sohasem egy, hanem mindig több törzsi szállásterület részének képzelték el.

Történeti kutatás és a régészet

Györffy és Kristó módszerében és szemléletében van közös vonás. Az, hogy a szállásrend rekonstruálásában a régészeti adatokat teljesen figyelmen kívül hagyták. Eljárásuk módszertanilag kifogástalan, mivel azt megindokolták.17

Fontos számunkra Györffy Györgynek a honfoglalók régészeti hagyatékával kapcsolatos megnyilatkozása. Györffy szellemes érveihez hozzászólni megtisztelő kötelesség, hiszen egy régészeti módszer jogossága forog kockán.

Györffy az igen jelentős könyvében, amelyet sok tízezren olvastak (1977), minél szélesebb kép ábrázolására törekedve keresett feleletet arra, hogy Árpád és Szabolcs fejedelmek ismertetett útvonalán és udvarhelyein (elsősorban Baranyában) miért nem találták meg eddig legalább kíséretének és azok családjainak a temetkezéseit. Jól látta, hogy a rangosabb sírok az országban túlnyomórészt az Alföldön kerültek felszínre. „Amíg a fejedelmek és vezérek települési viszonyaira az írott forrásokból és a helynevekből tudunk következtetni, a régészeti leletek alapján ez kevéssé fogható meg. Ennek oka az, hogy a vezérek és kísérő vitézeik nem állandóan egy helyen laktak s ott temetkeztek, hanem hosszú utakon váltogatták téli és nyári szállásaikat, melyek az ország eltérő vidékein is helyet foglalhattak. E szétágazó megtett úthoz képest a temetkezőhelyet nyilván ott választották meg, ahol a honfoglaló ős először telepedett meg végleges igénnyel, ahol kevéssé kellett tartani attól, hogy ellenség vagy erdőkből leselkedő szolganép a sírokat kirabolja, s ahol a földrajzi viszonyok is a legjobban hasonlítottak a napkeleti őshazáéhoz. Ezek az okok játszhattak közre, hogy a X. századi vezéri és vitézi sírokat többnyire az alföldeken találjuk, de éppen ezért a harcosok temetkezőhelyéből szállásaik helyére nehezen lehet következtetni.”18

A fentiek értelmében a rangosabb vitézek, harcosok (és családjuk) nem állomáshelyükön vagy uruk környezetében, a vezérek pedig nem udvarhelyükön temetkeztek. A halottat elszállították és a temetkezési hely kiválasztásánál háromféle szempont is szerepet játszhatott: 1. Az ős sírja mellé temetkezés igénye. 2. A biztonság; az ellenség és a szolganép településétől látótávolságon kívül, rejtve temetés igénye. 3. A napkeleti őshazához való tájképi hasonlóság igénye.

Középkori mongol példákkal ezeknek az elképzeléseknek a valós jellege igazolható (az őshaza iránti vágy természetesen nem merülhet fel). A halottnak igen nagy távolságokba való elszállítását a mongol kánok esetében Marco Polo írása tanúsítja, aki úgy tudta, hogy az Altaj hegységben valamennyit abba a hegybe temették, ahol elődei is nyugodtak, mégha száznapi távolságra halt volna is meg.19 Piano Carpini szerint pedig nemcsak a kánokat, hanem az összes nemesurakat egy helyre temették, bárhol is érte őket a halál. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a rangosabbak sírjai jeltelenek voltak. Titok38