Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Barabás Jenő: Anyagi kultúránk a honfoglalás előtt

bár kétségtelen, hogy ezek halban gazdagok lehettek. Még fontosabb az a körülmény, hogy a hal csupán táplálékul szolgál, a vadállomány pedig húsértékén túlmenően a nélkülözhetetlen meleg ruha szinte kizárólagos forrása, szerepe van a lakásberendezésben, alapanyag egyes eszközök előállításához. A halászat vízhez, tehát helyhez kötött, míg a vadászat nagyobb mozgékonyságot kíván, s ha feltételezzük az ősnép jelentősebb helyváltoztatását, pl. az uráli átkelést, akkor a vadászatnak kell elsőséget tulajdonítani. A kezdetleges sínek, hótalpnak, szánnak alig kétségbe vonható ismerete nagyban megkönnyítette a gyalogos vadászok téli mozgását.

Nincs nyelvészeti bizonyítéka, régészeti is csak a bronzkorból, a dárda, lándzsa ismeretének, de mivel ez a legrégebbi vadászati-harcászati eszköz, nem kételkedhetünk ismeretében. Nincs olyan vadászközösség, amely ne használta volna. Az íj, ideg, nyíl szavunk finnugor kori volta még megengedhetővé tenné egy kezdetlegesebb szerszám feltételezését, de már az ugyanilyen gyökerű tegez ismerete az alacsony szintnél többet sejtet. A fő kérdés az, hogy az egyszerű íjat őseinknél mikor váltotta fel az ennél sokkal fejlettebb, hatékonyabb összetett (reflex) íj? Az időpont megnyugtatóan még nem rögzíthető, de mivel az összetett íj minden bizonnyal az ázsiai sztyeppéken keletkezett s Elő-Ázsiában már az i.e. II. évezredtől kimutatható, ismerete feltételezhető a délkeleti finnugoroknál.

Annak ellenére, hogy lakóterületük távol feküdt a nagy civilizációs központoktól, meglepő, hogy az ősiráni népekkel már milyen korán erős nyelvi kapcsolatok mutathatók ki. Harmatta János megállapítása szerint az ősiráni korszak II—V. periódusában, hozzávetőlegesen 4500—1600 között vettek át a finnugorok legtöbb ősiráni jövevényszót. (Irániak és finnugorok, irániak és magyarok, in: Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp. 1977. szerk. Bartha A.—Czeglédy K.—Róna-Tas A.) Ez a körülmény egyúttal arra is felhívja a figyelmünket, hogy az egyéb, délkeleti sztyeppéi népekkel való korai finnugor kapcsolatok is talán jelentősebbek, mint többen feltételezik.

Az újabb néprajzi kutatás a forrásadottságokhoz képest igen jól körvonalazott képet nyújt a finnugor kori lakáskultúránkról. (K. Csilléry K.: A magyar népi lakáskultúra kezdetei. Bp. 1982.) Életszerűen világítja meg talán az őskori helyzetet is az általa idézett két vogul ének:

Vékonyrudas elejű jó sátracskát építek,

hét nyirfahéjtakaróval fedett jó sátracskát építek.

... a magam lakta, fekete állatbőrrel tele házacskámba, vörös állatbőrrel teli házacskámba belépdegélünk ím.

Megerősítést nyert, hogy a korábban is feltételezett szálfavázas kúpos kunyhó a finnugoroknál létezett s ezt kéreggel, gallyakkal, gazzal, földdel fedték be s a közepén tüzeltek. Volt ennek kissé földbe mélyített változata, amiben télen laktak. A kunyhókat belül állatbőrökkel bélelték, ezeken feküdtek, de a koraközépkori művelt Európából származó analógia alapján feltételezhető, hogy ezekkel nem takarózva, hanem beléjük tekerődzve aludtak, fejüket fa fejaljra támasztva. A csecsemőt doboz alakú kéreg bölcsőben tartották. A kunyhóban kaphattak helyet a létfenntartás elemi szükségleteit kiszolgáló eszközök, kések, fejszék, zúzókövek, edények, amelyek a régészeti leletekben is felbukkannak.

A finnugor nyelvcsalád népeit nem szabad való mi egységes, zárt közösségnek elképzelni. Az 1—2 millió km2 területen szétszórt családi, nemzetségi csoportok egymással

14